Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

mormogta hátra, aztán kiugrott a folyosóra, leszáguldott a lépcsőn. A homályos kapualjban a karszalagos, légósisaikos házmester állta útját, de mikoir 'felismerte az egyenruhát, vissszahőkölt. Álmélkodva sandított Tivadar arcába, s megrökönyödve, hosszan utánabámult. A felhőtlen, tiszta égen végtelen messzeségben gépek húztak el; olyan pontosan meghúzott, zsinóregyenes vonalban szelték át az égboltozatot, mintha le akarnának hasítani belőle egy szeletet. Egyenletes, zavartalan búgásuk időnként leheletfinom zümmögésként szűrődött át az utcák halott csendjén. Az utca lapuló némasága és az égbolt nyugodt derűje között oly nyugtalanító volt az ellentét, hogy Tivadar mármár visszafordult. De aztán elhalt a parányi zümmögés is, s kisvártatva nagyon halk, nagyon távoli robbanások jelezték, hogy a gépek látogatása ezúttal nem nekik szólt. Megnyugodva folytatta útját, s zavartalanul ért ki a laktanyába. A légiriadót még nem fújták le, a sátortábor is mozdulatlanul, némán lapult a gesztenyefák között, de a faköpenyeg mellől Ismerős baka fogadta bizalmas vigyorral: — Egy hölgy kereste zászlós urat. — Milyen hölgy? — Egy kisasszony. Fiatal. — Mit akart? — Azt nem tudom, alázatosan jelentem — közölte a baka még egyre vigyorogva. — De majd ő megmondja a zászlós úrnak ... — Hát itt van? — Nem itt — magyarázta a baka türelmesen —, itt csak vót. Mikor megszólalt a sziréna, lezavartam, azazhogy, alázatosan jelentem, leküldtem az óvóhelyre. Most ott van a tiszt urakkal. — Ezt előbb is kinyöghetted volna — veregette meg a vállát, és az óvóhelynek kinevezett, deszkákkal és földhányással borított gyakorlóárok felé sietett. Tiszt urakat ugyan nem talált az árokban, csupán néhány őgyelgő ír259