Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Második rész
nokot meg a kantinosnét, ezeket is az árok bejárata előtt, a kantinosné mellett azonban legnagyobb meglepetésére H.ajnal karcsú alakját pillantotta meg. A látogatás zavarba ejtően váratlanul érte, mert mióta a németek bevonultak, •egyszer sem látta Hajnalt, s bár néha-néha, magányos kószálásai közepette egy-egy ligeti pad, egy-egy jól ismert utcasarok, ahol annak idején találkozni szoktak, halk sajdulásal eszébe juttatta még kettőjük tovasodródott szerelmének illatait és ízeit, egészben véve már régen nem voltak Hajnal miatt boldogtalanságtól nyugtalan órái és vágytól zaklatott percei. Sőt már mm is gondolt rá váddal és keserűséggel, s ebből csalhatatlanul tudta, hogy Hajnal alakja az érzékek egyre tompuló tudatának immár abba a szakaszába fakult, amelyben Hajnal nem lenne többé képes őt boldogtalanná, sőt boldoggá sem tenni. De mikor most ott áll előtte a homályba szűkülő árokóvóhely fényben ifürdő, nyitott bejáratában, arcán az emlékezés és feledés fájdalmasan azonos, suhanó mosolyával, mégis összerezzent, s miközben Hajnal a kesztyűjét húzgálta le, hogy kezet nyújtson (ez is a maradandó emlékek közé tartozott; ezt a műveletet mindig ifél lábon állva végezte, néha még a cipőjéből is kibújt hozzá, selyemharisnyás lábfejét a mozdulatlanul álló másik láb térdhajlata alá húzva), (riadtan érezte,hogy menekülésszerűen dobog a szíve. — Beszélni szeretnék magával — mondta halkan a lány, s még a hangja csengése is a régi volt, legfeljebb szomorúbb és melegebb árnyalatú. — Nyugodtan felmehetünk innen — mondta rekedten, és kezét nyújtva fölsegítette a lányt az árok kezdetleges agyaglápcsőin. Mikor megálltak a virító gesztenyefák alatt, a lány szembefordult vele, és hosszan a szemébe nézett. De a pillantásában nem volt semmi mesterkélt bocsánatkérés, sem kihívó bűnbánat, csak nagyon lágy szomorúság, s a hangja is lágy volt és simogató, mikor megszólalt: — Búcsúzni jöttem, Tivadar. Anyu nem bírja tovább a légiriadókat, idegrohamot kap, ahányszor meghallja a sziréna üvöltését. Falura megyünk, anyu nővéréhez, a Dunántúlra. Most pedig nem kérem, hogy bocsásson meg ne260
