Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

A férfi leíhorgasztott lejjel állt, a szája szélét rágta. — Én nem tudok választani — nyögte ki végül meggyötörten. — Munkatáborba nem mehetek. Nekem az asszonyok közelében kell maradnom. — Rendben van — vette át a szót Tivadar. — Önök ketten — intett az asszony felé — holnap este utaznak a nagymamával. A nagymama beteg, fürdőbe viszi. Ezt kell megjátszaniuk az úton. ön — fordult a férfi felé — ugyanazon a vonaton, de természetesen más fülkében, harmadik osztályon, katonai behívóval utazik. A behívóját póttartalékos honvéd névre állítom ki. A kalauz nem sokat törődik vele, az utasok előtt pedig káromkodhatik egy sort, hogy már harmadszor cibálják be pótkeret-írnoknak. — IÉS a lányaim? — figyelt fel az apa feszülten. — A lányai holnapután este utaznak, de a holnap éjszakát már nem töltik otthon. Erre ne legyen gondja. Majd én elhelyezem őket. Hanem most bocsássanak meg egy kérdést: pénzük van? A férfi meglepetten pillantott rá, ás tétován, zavartan a kabátja belső zsebe felé nyúlt. Judit észrevette a mozdulatát, villámgyorsan lefogta a kezét. — Van — felelte apja helyett. — Tegnap este számoltuk. Azt hiszem, öt-hat hónapra elég lesz mindnyájunk számára. Ugye, apus? A férfi szégyenkezve húzta ki a kezét a zsebéből, bólintott: — Elég lesz. Esetleg hosszabb időre is. De — több szó azonban nem következett, mert ebben a pillanatban felüvöltöttek a légoltalmi szirénák. Judit Tivadarhoz ugrott, az ajtó felé taszította. — Siessen! Még kiér a kapun. Nem mehetünk le együtt az óvóhelyre, siessen! Úgysem lesz támadás, már két hete szólnak a szirénák, és még egyetlen bomba sem hullt. Sajnos. Siessen! A lépcsőház már visszhangzott az óvóhely felé rohanó lábak dobogásától. Tivadar úgy döntött, hogy a lánynak igaza van: jobb, ha nem látják őket együtt. — Este feljövök — szorította meg óvatosan a kezét, és kinyitotta az ajtót. A lépcsőházi lábak dobaja szünetelt. — Tiszta, a levegő — 258