Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

dított tenyerét testétől eltartva, lehajtott fejjel, félszegen előredűlt. A mozdulata beletörődés, tiltakozás, lemondás, megnyugvás egyesített, fáradt gesztusa volt, amelyhez a mérnök adta meg a végszót: — Jobb lesz, ha mindnyájan együtt maradunk — mondta fakón, s szavai úgy hatottak, mintha végtelen mélységekből, hihetetlen erőfeszítéssel törnének fel. Az újságíró szögletes mozdulattal, változatlanul lehajtott fejjel, széttárt karokkal még előbbre dűtötte felsőtestét, mintegy jelezve, hogy mozdulata már előre egyetértést jelent az elhangzott szavakkal, amelyekkel most ismételten azonosítja magát. — Kérem, kérem — vetett véget Tivadar a dermedt bábjátéknak —, most ne érzelgősködjünk. Egy elemi csapás, egy olyan veszedelem esetén, amellyel tulajdon erejükből szembeszállhatnának, elhiszem, hogy okosabb lenne együtt maradniuk, így talán reményük lenne arra, hogy segíthessenek egymásnak és egymáson. Ez a lehetőség azonban nem áll ifenn. Én itt csakis a szétszakadásban, az egyéni menekülésben látom a megoldás egyedüli útját. — Katonai szempontból nézve talán igaza van — szólalt meg az újságíró fanyar humorral —, szétszórt alakulat üldözése valóban nehezebb, csakhogy mi nem vagyunk szétszórt alakulat, mi Istennek külön erre a célra kiválasztott népe vagyunk. Megmondtam már tegnap. Kár berzenkedni. A mérnök felkapta a fejét, hangtalanul nevetni kezdett. Kreol arcából olyan kísértetiesen villogtak elő fehér fogai, hogy Tivadar megdöbbent. Tanácstalanul nézett a két férfira, ekkor azonban váratlan szövetségesre talált Judit apjában. — Nem szamárkodjunk — szólalt meg csendesen, és Tiva dar elcsodálkozott, honnan gyűjtött össze e néhány pillanat alatt ennyi higgadtságot. Ne szamárkodjunk — ismételte meg nyugodtan —, és ne fecséreljük a dolktor úr idejét. Próbáljuk értelmesen megbeszélni a dolgokat. Mit tanácsol? — fordult Tivadar felé. A közvetlen kérdés zavarba ejtette. — Kérem — mondta habozva —, természetesen nem vagyok próféta, és ilyen 255