Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

gőben, s a süvítés megszűntét követő, pillanatnyi süket csend, mely még ott csilingelt a dobhártyák lemezén, hátborzongatóan jólesett. (Hernádi Tivadar sárga fűzős cipőt viselt ebben az időben és feszes térdharisnyát.) így nőtt fel Hernádi Tivadar. A felnőtt Hernádi Tivadar azonban még mindig ott állt a József utca végén, és várt. Aztán megfordult, és érdeklődéssel pillantott az utca másik vége felé. A túlsó oldalon vasárnapi öregúr közelgett csoszogó léptekkel, hajdani eleganciájának letűnt romjaiban. Ünnepélyes volt és kimért, akár a század, amelyben született, de bozontos, csepűszínű szemöldökén emberöltők mohó, elkésett vágyai árulkodtak, s a fogatlan ajkak rég múlt idők parázna ízeit morzsolgatták. Tivadar megcsóválta a fejét. — Nem jó — mormolta —, csámcsogó vén kecske vagy, itt pedig most másról lesz szó. Sajnálom, nem követhetlek! — (Sohasem indult vaktában útjaira, különösen akkor, ha főbenjáró dolgokban buzgólkodott, mint most. Voltak megbízható, külön erre a célra kiszemelt vezetői ilyen alkalmakra, akiket habozás nélkül követni szokott.) így hát tovább várakozott. Türelmes volt és nyugodt, mert tudta, hogy csak az éveket lehet sürgetni és siettetni, a pillanatokat soha. De azért titokban már kételkedni kezdett, és éppen azon tűnődött, jól ítélte-e meg elindulása előtt a helyzetet és az időpontot. Két csalódás egy délután kicsit sok lenne, gondolta, bár manapság minden megtörténhet. Mindamellett már-már úgy döntött, hogy visszatér szobájába, és alaposan utánanéz a dolgoknak, mikor váratlanul megtörtént: karcsú fiatal lány lépkedett el a háta mögött, a levegő hírtelen kék lett tőle, nyitott kabátja súrolta Tivadar karját. — Qsodás! — kiáltott fel, a lány arcába nézve. — Már azt hittem, nem jön! A lány megtorpant, elpirult, zavartan bólintott, majd felkiáltott: — Jó napot! Milyen váratlan találkozás! — Mért volna váratlan? Délután fél öt óta lesem a nagymamája kapuját. Az ablakomból pontosan odalátni. Már azt 17