Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

tudta, hogy a párbaj elkezdődött, s most már a tegezés sem tévesztette meg. — Nem — mondta lassan. Igyekezett, hogy a hangja olyan könnyed és közömbös legyen, amilyet egy ilyen tökéletesen lényegtelen eset megkíván. — Sohasem láttam. De odakint, a szakaszomban volt egy katonám, aki sokat beszélt róla. De nem az a ... Széles ... Azzal sohasem találkoztam. — Ez .most nem fontos. Maradjunk csak a lánynál — szakította félbe a százados türelmetlenül. — Ki az a lány? — Nem tudom — nézett rá nagy szemekkel. — Hogy hívják? — Piri... De hiszen ... — A másik neve? — Nem tudom. — Foglalkozása? — Nem tudom. Hihetőleg csaposlány a Szerencsepatkóban — kezdte a váratlan zavar után a hűvös sértődöttséget megjátszani. — Hol lakik? — Nem tudom. Nincs szerencsém csaposlányok lakcímét ismerni. A százados az ajkába harapott. Még mindig türtőztette magát. Előredűlt, és Tivadar észrevette, hogy a keze ismét az asztal lapja alatt motoszkál. — Zászlós úr — mondta fojtottan —, nyomatékosan felszólítom, adjon fölvilágosítást, mióta ismeri ezt a Piri nevű csaposlányt, milyen viszonyban áll vele, és miért kereste több ízben a Szerencsepatlkóhoz címzett kocsmában! — Nem értem — dűlt hátra, majd felpattant, és feszes vigyázzba vágta magát: — Százados űr, itt valami kínos félreértés van, és én alázatosan kérem ennek az ügynek a magyarázatát! — Itt nincs semmiféle félreértés, zászlós űr, itt minden tökéletesen világos — kapott föl az asztalról egy papírlapot: — Hernádi Tivadar tartalékos zászlós, polgári foglalkozása tanító — amint látja, mindent tudunk! Honnan ismeri azt a lányt? — Nem ismerem! 173