Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Miért ikereste? — Mondtam már: a szakaszom egyik katonája megkért, hogy adjak át neki egy üzenetet. — Mi volt az üzenet? — tűnt el a százados keze a titokzatos asztallap alatt, de Tivadar most nem figyelt oda. A háta mögött halk nesz szűrődött át a szomszéd szobába nyíló ajtón, úgy hallatszott, mintha egy megkínzott lány erőszakkal visszatartott zokogása csuklott volna fel, majd nyomban el is halt. — Az üzenet? — mosolyodott el még mindig sértődötten —, igazán semmi különös. Mindössze annyi, hogy a legény jól érzi magát, egészséges, és ez a Piri küldjön csomagot. A százados felállt. Zsebre dugta a két kezét, végigsétált a szobán. Kinézett az ablakon. Váratlanul megfordult, lehajtott fejjel visszasétált, megállt előtte, közel hajolt hozzá: — Szóval te nem ismered azt a lányt? — Nem. — Sohasem láttad? — Nem. — Nem találkoztál még vele? — Nem. — Különös. Pedig ő ismer téged. Ehhez mit szólsz? — ragadta meg a karját. — Semmit. Nem ismerhet. Mondhatnám, hogy talán a kocsmából ismer, de nem mondom, mert évek óta nem voltam abban a kocsmában. Ha ismer, egyoldalú ismeretség. Ém akkor hallottam róla először, mikor a katona megkért, hogy ... — A katona neve? — Pataky Jenő — vágta rá habozás nélkül a nyilas szakaszvezető nevét, és már nem bánta, mi lesz. Időt nyerni, időt nyerni, zakatolt az agyában és a torkában a menekülés riadt ösztöne. — Szakaszvezető az én szakaszomban. Tábori posta ... — Az üzenet kizárólag szóbeli volt? — Igen. — Levelet nem küldött? — Nem. 174