Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Azt elhiszem. — Nem néz rá az előtte álló nyomozóra, a hangját sem emeli fel. Cigarettát vesz elő, a szolgálatkészen elébe tartott tüzet kurta kézmozdulattal elhárítja, öngyújtóval gyújt rá, a fellobbanó pici láng mögül mondja: — Csakhogy ez nem Újvidék. Itt nem lesznek kéjdrámák. Annak az újvidéki képviselőnek a felesége majdnem a kardbojtomba került. A maguk jóvoltából. Itt nem lesz négyszemközti kihallgatás. A kihallgatásokat majd lebonyolítjuk mi. Maga csak hozza az adatokat. — Már a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: ezért fizetjük. De ez talán mégis erős lett volna egy kicsit, ennyiből is érthet. Ezért csak ennyit tesz hozzá: — A többivel ne törődjön. — Igenis! — Ha kimegy, küldje be a hadnagy urat. — Igenis. — Leléphet. — Igenis! — Koppanás, hátra arc, koppanás. Elgondolkozva nézett utána. Ügyes nyomozó, gondolta tárgyilagosan, csak túlságosan szereti a vért. Meg a nőket. Meg a kettőt együtt. Bizonyos körülmények között ez sem megvetendő tulajdonság. De nem itt. Itt vigyázni kell, ez fertőzött terület, ez talán még rosszabb, mint Újvidék volt. Felvidéki őslakosság. Csőcselék! Bosszúsan ráncolta össze a homlokát, az ablakhoz lépett. Odalent tarkán és zajosan nyüzsgött az utca, a forgalmi rendőr megingathatatlanul, mereven állt kis szigetén, pontos és gyakorlott mozdulatokkal kormányozta lüktető, türelmetlen birodalmát. Akár egy jól működő, megbízható gép. Elismeréssel bólintott, szabályos, mozdulatlan arcvonásain komor helyeslés suhant át. Ezekkel nincs baj. Ezekre még lehet számítani. Az elmúlt húsz év alatt alaposan megnevelték őket. Megtanulták a leckét. Igaz, hogy néha ököllel kellett a fejükbe verni, de most legalább tudják. A legmegbízhatóbb anyag. A paraszt. A magyar paraszt. Gondolatban sorra vette az elmúlt éveket, s az évek megerősítették meggyőződésében. Igen, ő mindig szerette a parasztot. Akkor is, mikor tizenkilencben, húszban kénytelen volt tucatjával felköttetni őket az országúti cseresznyefákra. Az őérdekük164