Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

A szemöldökével adta meg az engedélyt, nem szerette a •bizalmaskodást, még ilyen formában sem. Jóképű férfi volt, de ahogy a szemöldöke a szeme fölé rándult, a homlokára felfutó ráncok már elárulták a korát. És a gyógyíthatatlan komorságát. — Az a lány ... az őrizetes, vallott már, százados úr, kérem? — Nem. — Az arca továbbra is mozdulatlan maradt, ezek az apró kis kudarcok már régen .nem érdekelték. Tudta, hogy egyetlen lefogással ritkán sikerül felgöngyölíteni egyegy láncot. Hát most sem sikerült. Régebben, imikor ennek az osztálynak az élére került, talán bosszantotta volna a dolog. Akkoriban még képes volt éjszakákon át, órák hosszat ott állni előrehajolva a lefogottak fölött, és fáradhatatlanul, érzéktelenül ismételgetni a könyörtelen kérdést: — Beszélsz? Nem beszélsz? Gyerünk! ... — Aztán türelmesen, ráérően hallgatni a ziháló lihegést, feszülten nézni a kínban rángatózó arcot, várni az eredményt. És újra: — Felelj! Beszélsz? Nem beszélsz? — Akár a sebész, aki a beteg életéért küzd. Fáradhatatlanul, érzéktelenül. Ö a beismerő vallomásokért harcolt, a bomlasztó mételyek ellen küzdött, az eszme tisztaságáért viaskodott. Ma is azért küzd, de ma már higgadtabban. Körültekintőbben és türelmesebben. A küzdőtér nem változott, de a célok mások. A fővezér darutollas süvegű képe már régen lekerült a hálószobája faláról, oda került, ahova a régi álmai korai rangról, aranygallérról, nadrágvarrásion végigfutó széles, borvörös sávról. Ez mind szemét. A címekkel és rangokkal egyetemben. Most másért folyik a harc. Türelem... A pillanatnyi kis kudarcak nem számítanak. Ez semmi. Nem, a lány még nem beszélt. Szívósak ezek a kis ringyók, akár a macska. Nem ismer senkit. Nem látott senkit. Nem tud semmit. Széles nevű kommunistát nem ismer. Harsányi nevű zsidót nem ismer. Kommunistákat egyáltalán nem ismer. Mindegy, van idő. Mind sorra kerülnek. Előbb a kis halak, aztán a nagyok ... — Százados úr, alázatosan kérem ... Szemöldökrántás. — Én megszólaltatnám. 163