Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

volna közöttünk a viszony. Ez érthető volt: túlságosan jól ismertük egymás rejtett gondolatait, és túlságosan függtünk is egymástól. Sokáig hallgatott, aztán egészen halkan csak ennyit mondott: „Lehet, hogy mégis átlibbenek .. Tudtam, hogy a ruszkikra gondol. A dolog felvillanyozott, de egy kicsit meg is borzongtam belé: különös érzés volt, abban a pillanatban, vagy csak egy pillanat töredékéig szinte sajnáltam, hogy kimondta. Hogy már kimondta. Nem bíztam a túlságosan gyorsan kimondott elhatározásokban. Éppen ezért ezúttal én beszéltem nagyon halkan: „Tivadar, nem akarom elölről kezdeni, de nagyon kérlek, erről az átlibbenésről ne beszélj Hajnal előtt..." Megint soká nem válaszolt, és mikor megszólalt, fátyolos volt a hangja, mint aki gyötrő bizonytalanságokkal birkózik. De aztán a combomra csapott — fel is szisszentem, akkoriban nagyon érzékeny volt a combom —, s a régi bizalommal dünnyögte, úgy, mint régen, mikor még nem voltak köztünk Hajnalok és lemeztelenítő visszaemlékezések: „Ebben igazad lehet. Mikor megismerkedtünk, meg mertem volna mondani neki, de azóta ... fene tudja. A dolgok ragályosak,-mint a himlő." Egészben véve tehát ennyiben maradtunk Tivadarral, s ez is csak halvány esetlegességnek látszott, ami annál kellemetlenebb volt, mert Széles akkor már nem volt a városban, s én ritka szabad perceimben úgy imbolyogtam az ellenségesen magukba zárkózott külvárosi utcákon, mint a háború megzavarodott, hideglelős lelkiismerete. Elborult homlokú házak, sötét arccal tovasiető emberek között. Unottan vánszorgő percek, keskeny szemréssel figyelő órák, zaklatott szívdobogású napszakok között. Este „Bo ... bo ... bo ... bomm. Bo... bo ... too ... ibomm ., „Az istenért, halkítsd le azt a rádiót. Figyelik a készülékekeit ..." „Már megint túlzottan ideges vagy. A készülékeket nem 159