Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Elgondolkozott, aztán megrázta ia fejét. — Nem. — Miért? — Ezen még nem gondolkoztam. De azt mondják, a tisztfélékkel nem bánnak olyan kesztyűs kézzel. — Leihet — mondta Kóré csendesen —, lehet, hogy ilyenkor eszünkbe jutnak azok a sváb tisztek, akik Krivoj Rognál a földbe ásatták az ő tisztjeiket, egészen nyakig, a fejükre pedig céllövészetet rendeztek. De voltaik pajzánabb kedvteléseik is. — Nem hiszem, hogy magyar itisztek is követtek volna el ilyeneket — rázta meg a fejét. — De nem csak ezért nem mennék át... — Hát miért? Vállat vont, nem válaszolt. De Kóré nem hagyta. — Mondja, hadapród úr, gondolkozott már maga azon, kinek a háborúja ez? Elmosolyodott. Hajnal bátyja, a hadnagy jutott az eszébe. Megrázta a fejét és felkönyökölt. — Hagyjon nekem békét, Kóré László tartalékos. Tudom, hogy ez nem a mi háborúnk, tudom, hogy Hitler ezzel a háborúval nyújtotta be a számlát a visszacsatolt területekért, tudom, hogy ez uzsoraár, tudom, hogy erre a háborúra csúnyán rá fogunk fizetni, de átszökni... nem, nem tudnék átszökni. — Miért? Bajtársiasságból? — Talán azért. A többiek iránti hűségből. Kóré felnevetett. — Ezek csak szavak, hadapród úr! Bizonytalan általánosságok! Nézzük a tényeket, a temetőt. A temetőben, ha maga is ott lett volna ia temető-ben, kihez lett volina hű? A holtakhoz? Vagy a sebesültekhez? Mert az élők — az élők átszöktek. Több szökött át, mint amennyi visszajött. Akkor kihez lett volna hű? Tivadar felkapta a fejét. — Mi maga civilben, Kóré? — Rádiószerelő... De voltam szakszervezeti ititkár is. Csakhogy onnan kirúgtak. Mondtam már magának, mi van 122