Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Tessék: ezt is a führer mondta. Szép, ml? ... Mondja, hadapród úr, svábokkal nem találkoztak? — De Igen — gondolt vissza fanyalogva a német főhadnagyra. — No és milyenek voltak? Felfelé ívelték? — Nem mondhatnám — mosolyodott el —, de azért még mindig peckesen lépkedtek. Kivált, amikor tudták, hogy látják őket... Mondja, maga mért nem ment át? — Hova? A ruszkikhoz? Tivadar bólintott. — Csak — közölte Kóré rejtélyesen. — Vártam. Gondolkoztam. — Min? — Mindenen ... Később, mikor már azok átjutottak, és elmondták, hogy a 'temetőben vége a dalnak, akkor a szovjetek átjöttek, és összeszedték a sebesülteket. — Hogy van az, hogy magát nem szedték össze? — kérdezte fürkészően. Kóré vigyorgott. — Magam másztam elő, mikor megláttam őket. — És? — Kifaggattak, mire elmondtam nekik a haditervet. Ne haragudjon, de megint a führert idéztem: ,,,Ott és akkor fogjuk rájuk mérni a döntő csapást, amikor és ahol nekünk — illetve a führernek — tetszik." Mondhatom, náluk sokkal nagyobb sikerem volt a führerrel, mint magánál. — Maga bolond — nevette e.1 magát. — Az lehet, de ők nem ... — Bántották? — Egy ujjal sem. Elszedték a töltényeimet, aztán a kezembe nyomtak egy puskát, és azt mondták, menjek a fenébe: Davaj! Davaj bisztró! ... Az egyik ugyan fenékbe rúgott, de az is inkább csak barátságból történt, mert közben teletömte a zsebem cigarettával. — Mért nem maradt velük? — Csak. Ha akartam volna, átmehettem volna a többivel. De a többivel nem akartam. Különben is, még dolgom van itt... Maga átment volna? 121