Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

gyetlen keze elől. A városokra ráfeküdt a kétségbeesés, amikor a toborzó cserepárok csapata megjelent az uccákon, hogy dallal, lánccal, kötéllel uj harcosokat szerezzenek a császárnak. Még néhány padlászugban eldugva szomorkodtak a kávébarna atillák s a fényes honvédkardok, még néhány égőhitü ember figyelő szemekkel meredt Olaszország felé, — de már halotti csend volt az országban, szomorú, halotti csend. Néhány torokból még ki-kikuruckodott az »eb ura fakóc, — de az elhamarkodott mondások után félősen néztek körül az emberek: vájjon nem hallja-e a szót leselkedő császári kopó?... Tegnap szabadult, megkinzott jobbágyok engedelmesen dugták vissza fejüket az elhagyott járomba, mindenki tudta: fizetni kell azért, hogy néhány hónapra emberré mert lenni... A dohányzóban három lerfi ült a széles tölgyfaasztal mellett. Pipáztak s néha egyegy szót eregetlek a pipafüst közé. A házigazda, — keménynyakú kálvinista öreg, — fojtott hangon kérdezte: — Innen merre akartok menni? Mély hallga!ás felelte meg a kérdést. — Az egész vidék zsandárral van tele, — vitte tovább a szót az öregúr. Két vendégének arcát nemtörődömre színezte a fáradtság. Ugy néztek, mintha nem is 94