Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

bet s közben, szép engedelmesen, akárki jármába bedugjuk a fejünk... — Keserű vagy ma, Mihály. — Keserű? Csak szomorú vagyok és fárad!. Nagyon fáradt... Dolgozni kéne most, — de nem époszt, tragédiát! Meg kellene irni a magyarság tragédiáját. Félbemaradottságunkat, tegnapba néző szemünket. Korbács kellene, mellyel talán mégis életre lehetne verni ezt a fajtát, — ezt az ezeresztendős álomra itélt mesebeli királylányt. Mert életre kellene verni! S mi nem csinálunk semmit... Semmit] — Ugyan, Mihály! Te nem csinálsz semmit? Hát a »Zalán futása?« Ilát az »Eger?« — Zalán futása?Eger? Hősköltemény... Nem ez kell most, Ferenc! Bodrogmező, alpári sik, — talán igaz, talán mese... Álom! — de nézz körül: itt, körülöttünk, most élet van s ez az élet is olyan, mintha álom lenne! Ezért mondom ha százszor is betörte Botond a a bizánci kaput, akkor is döglődünk mostan! Ferenc, én érzem, gyönge vagyok ide: egy hérosz kellene, aki ugy megrázná ezt a földtekét, hogy még nekünk is fel kellene ébrednünk a reszketésére, — de hol vannak itten héroszok, Ferenc? Itt csak jó szolgák vannak, akik szájtátva lesik, hogy milyen parancsot küldenek a Burgból. Tragédia ez, Ferenc, — vagy talán még csak nem is tragédia^.. Talán már kicsinyek vagyunk arra is, hogy tragikus hősökké legyünk... 91