Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

— Lesz ez máskép is, Mihály! Csak felébred egyszer álmából ez a nép is! Ti, költők vagytok az ébresztői, — ezrek várnak a ti szavaitokra! — Ezrek? — százan se talán... De ha ezrek lennének is!? Tudod, Ferenc, hány ember lakja ezt a földet? Hányan vannak közöttük, akik olvasni se tudnak, csak azt tudják, hogy tizedet kell fizetni, meg robotba kell menni? Akik pedig ismerik a betűt, franciábbak akarnak lenni a franciáknál, németebbek a németeknél, — magyarul nem olvas itt senki! Keserves sors ez a mi sorsunk: vagyunk néhányan, akik irunk, de senki sincs az egész országban, akinek kellene, amit irunk... — Ugyan Mihály, te a nemzet koszorús költője vagy! — A nemzeté? Aligha... Talán ezer magyar sincs, aki olvasott valamit abból, amit irtam. — a koszorú pedig?,.. Igen: ti megkoszorúztatok: a Kritikai Lapok cikkei koszorúztak költővé,.. De hol van itt a nemzet? — Elégedetlen vagy, Mihály. — Mi tenne elégedetté? Szavakat kapok, szépen esztergályozott dicsérő szavakat, — de ez az egész! Egy nemzet lázadása lázadozott bennem, irni akartam, dolgozni, nagyot alkotni s ekkor — tanitanom kellett... Tanítani, gazdag úrfikat tudásra nevelni, hogy megkapjam érte a mindennapi kenyeremet... Vagy azt hiszed, Ferenc, jó volt fez igy? 92