Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

— Isten hozott, Ferenc. A vendég megismételte az előbbi kérdést: — Min dolgozol, Mihály? — Jegyezgetek... — Zavarlak? — Nem, fáradt vagyok már úgyis. Jó lesz pihenni egyet. Percekig szótlanül ültek egymással szemben. Végre a költő törte meg a csendet. — Látod ez itt, — végigsimította kezével az asztalra teritett, széthányt papírlapokat, — vázlat, csupa vázlat... — Egy u j eposz? — Nem. Én többé nem írok eposzt! Hősköltemény? Minek? Mult, — mindig csak mult... Mindig dicshimnusz, mindig szép szavak, mindig hazugság, — soha egy becsületesen kimondott igaz szó... — Te mondod ezt, Mihály, a nemzet első epikusa? A költő fáradtan legyintett: — Hadd el, Ferenc, — ebből elég volt... Árpád? Nos, hát igen: ő volt. Volt honfoglalás is, volt, — de mi most vagyunk! — Nem érilek. — Nen» érted? Mi mindig csak emlékezünk: Árpád nagy volt, Botond erős s Lehel vitéz... De mi? Mi nem vagyunk nagyok, nem vagyunk erősek s vitézek sem vagyunk.. Nem érzed-é, Ferenc, — idestova ezer éve már, hogy nem csinálunk semmit? Nagy melleiveréssel mulatunk visszafelé: nézzétek ősein90