Jarnó József: Magyar miniatürök

A honvédőrnagy

magáról mondják, hogy a reménysége Magyarországnak, — magáért kár... Menjen haza, éljen s irjon verseket a szabadságról... — Magyarország reménysége?... Hol van az már! Ott, ahol a tavalyi március... Ez a megátkozott magyar nép évszázadokig élt szolgasorban, mig egyszer forradalmasra ágaskodott ... De két hétig volt csak forradalom, a többi már csak azért jött igy, mert nem tudták hogyan visszacsinálni! Ezt a harcot, amit most vivunk, már nem akarja senki, — csak senki se meri abbahagyni... A nép talán még néhol hiszi, hogy forradalmat csinál, de az urak nagyrésze Bécs felé kacsint, hogy nem-e fog nagyon haragudni a császár?... »Szabadságharc«, — mondják, de már azon gondolkoznak, hogy mennyit lehetne visszaalkudni a márciusi pontokból, mert mi lesz az ősi jussal, a kiváltságokkal, ha csakugyan győz a forradalom?... Nem kellek én itt már semmire: az én forradalmam nem uri játék, az én költészetem nem uri füleknek Íródott kellemes zene! Mi várhat még rám? Ha feljajdul bennem a megtiport magyarság, — legyintenek egyet: »veszett poéta!« Ha hangosabbra bátorodott a szavam, fejbevertek, hogy lázítom a népet! Mikor megszületett a fiam s szabadságot vettem, orrom alá dörgölték elégszer, hogy harci dalt éneklek, de magam megbújok a feleségem szoknyája mögött... Ezért az életért fussak meg innen?... Nem, tábornok ur! Én katona vagyok s itt 107