Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

érdeklődés középpontjában mindig az otthon, a szülőföld volt. Abban azonban senki nem volt bizonyos, hogy sorsunk miképpen alakul a jövőben, mert bizonytalan hírek terjengtek a magyarság sorsáról. Csak titokban bízott a nép, amikor eljön az az idő, hogy még egyszer visszakerülünk szülőfalunkba. A találkozások szoros és erős kapcsolatokat teremtettek a magyarság között. Az akkori helyzetben úgy éreztük, hogy csak az összefogás, az igazi barátság enyhíti a rabszolgasorsba taszított és embertelen bánásmódban szenvedő magyar népet. A mi gazdánkra nem lehetett panaszkodni, igaz, dolgozni ott is kellett, de nem 14-16 órát, mint más gazdáknál. Télen csak 8-9 órát dolgoztunk, nyáron viszont, aratás és cséplés alkalmával vagy más fontos munkák elvégzésekor tíz-tizenegy órára is meg kellett hosszabbítani a munkaidőt. A fizetés nálunk sem volt az igazi, hogy abból a megfelelő megélhetést lehetett volna biztosítani. 920 korona volt a bérünk havonta, azonkívül 20 kg liszt havonta, egy liter tej naponta és öt köbméter tűzifa egy évre. Idehaza abban az időben a barátomék öt-hatezer korona között tudtak keresni és kevesebb munkával. Bárki készíthet összehasonlítást, hogy a közel két év alatt mennyi anyagi kárunk keletkezett, nem beszélve az erkölcsi és emberjogi sérelmekről. A többi kitelepítettel szemben állítólag a mi gazdaságunkban volt olyan a fizetés, amely meghaladta a létminimum alsó határát, de csak kevés családnál közelítette meg a nálunk kapott jutalmazást. Az embertelen körülmények következtében a nyár végén és ősz elején egyes magyar családok gazdájuk elhagyásának gondolatával foglalkoztak. Egyesek, akik megengedhették maguknak, mert még volt a hazai tartalékból, „lelépőt" is fizettek gazdájuknak, mindenki a saját pénztárcája szerint. Mások viszont lesz, ami lesz alapon ott hagytak csapot, papot, és ha sikerült, megszöktek a rabszolgasorsból. Akiknek maradt otthon közeli családtagjuk vagy rokonuk, azok csomagokban küldözték haza öltözékeiket, fehérneműiket, akik tudtak, vásároltak bőven kenyérnekvalót és minden olyan dolgot, amely nem haladta meg a húsz kilogrammot. A furfangos parasztember azt is mérlegelte, hogy nem egy postán adja fel küldeményeit, nehogy feltűnést keltsen vele. Az asszonyok a hátukon 46