Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

vitték csomagjaikat, egyszer a közelebbi, máskor a távolabbi postára. Mivel a bútort nem lehetett postán elszállítani, az bizony ott maradt, aki viszont közelebb lakott a vasútállomáshoz, az elküldhetett egy-egy bútordarabot vasúton. Az idősebb generáció sehogy sem tudott megbarátkozni a rabszolgasorssal, különösen az olyanok nem, akiknek idehaza nagyobb földbirtokuk volt, mint az ottani gazdájuk, és nékik kellett cselédeskedniük. De nagy nehézséget okozott a nyelv ismeretlensége is. Az iparosembernek viszont annyival volt rosszabb a sorsa, hogy mezőgazdasági munkát soha nem végzett, és az idegen volt számára, másodszor pedig az állandó parancsszavakat nem bírta elviselni, nem beszélve arról, hogy a nyelvi nehézség is milyen problémákat okozott, különösen az idősebb korosztálynál. Sokszor az ilyen értetlenségből kabaréba illő dolgok történtek. Hogy csak egyet említsek a sok közül. Magyarázza csehül az egyik gazda a magyar családjának; „Budete vozit hnůj, nebo já idu pryč." Magyarul: „Trágyát fog hordani, mert én megyek a városba." Gömörben, de talán más vidéken is, használatos ez a szó, hogy „priccs". Ez ugyanis deszkából összeállított fekvőalkalmatosság. Földim pedig úgy értelmezte, hogy a trágya tetejére tegye föl az istállóban lévő priccset is, és szállítsa ki a mezőre. Mivel az istállóban volt is ilyen fekvőhely, a magyar rabszolga föltette a trágyával megpakolt szekérre, és a priccset kiszállította a trágyával együtt. Ott a priccset letette, a trágyát is lepakolta, és mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt a heverőre, és várta gazdáját. Már késő délutánra járt az idő, gazdája is hazaérkezett a városból, és kereste magyarját, de senki nem tudott felőle semmit. Gazdája úgy gondolta, bizonyosan valami baja történhetett, s elindult a mezőre oda, ahová a trágyát kellett vinnie. Mikor gazdája megérkezett a mezőre, a magyarja a priccsen az igazak álmát aludta, a lovak a szekérrel pedig távolabb legeltek egy hereföldön. Gazdája nagyon meglepődött, és kérdezte tőle, hogy mi a baja, beteg-e, mi történt. A szegény sorsüldözött szóhoz sem tudott jutni, csak kézzel-lábbal magyarázta, hogy kihozta a priccset, amit parancsolt, csak azt nem tudta, hogy minek. Gondolhatjuk, milyen bábeli zűrzavar lehetett a két ember között, mikor az egyik így mondta a 47