Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

veztem szabadságom örömteljes napjait, mikor egy délután, amolyan hontalanok összejöveteléről, kissé rózsás kedvűen tartottam hazafelé. Útközben találkoztam nagyapámmal. Május volt, így ő már nem a tehénbőrből készült lábbelit koptatta, hanem a sajátját, gondolom, azért, mert ez nem kopott el, no meg faluhelyen akkortájt így volt a szokás. Igaz, a háborüs idők és az azt követő szűk esztendők nem mindenkinek tették lehetővé, hogy rendes lábbeliben járjon. Ahogy összetalálkoztunk, nagyapám azonnal újságolta, hogy egy szlovák ember az istállónkat takarítja, merthogy a házunkba akar költözni. Akkor már itt volt néhány megtévesztett szlovák polgár, akiknek azt a dajkamesét adták le a hatósági szervek, hogy jöjjenek a magyarlakta területre, mert a magyarokat ősi földjükről elhurcolják, és itt a kerítés is kolbászból van, aztán mintagazdálkodást folytathatnak. Kapnak házat, földet, sőt egyéb igavonó állatokat is, így mindenki a saját ura lehet. Akik bedőltek az ilyen mesének, batyujukkal útnak is indultak, és mint honfoglalók letelepedtek a kiszemelt és üresen hagyott nagyobb lakásokban. Falunkba abban az időben már lejött négy-öt szlovák család és garázdálkodott, illetve gazdálkodott volna, ha tudott volna. Ez a szlovák atyafi útkarbantartó lett volna a falu határában, így a mi kis házunkat szemelte ki, pedig lett volna különb családi ház is, nagyobb istállóval, amely üresen állott, melynek gazdája idegen földön lett földönfutóvá, itthon hagyva kisebb-nagyobb ingatlanát is, és kénytelen volt robotolni látástól vakulásig, gyarapítva mások zsebét, az övé pedig üresen maradt. Hazaérvén azonnal az istálló felé tartottam. A szlovák ember az istállóban maradt régi trágyát már kitakarította, és már az istálló seprését végezte. Hét ördög bújt belém, mikor meghallottam az istállóból jövő csoszogó hangot. A szesz hatására nem válogattam az agyamban gyorsan pergő gondolataimban. Ordítoztam neki valamit, bizonyára nem istenhozzádot kiabáltam. Az én emberem a nagy lármára úgy megijedt, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megfogtam rajta a cuccot, úgy kipenderítettem az istállóból, hogy a lába is alig érte a földet. A mai napig csodálkozom azon, honnan jött belém az a nagy erő. A jó öreg nagyapámat, ahogy lábbeli nélkül követett engem, nem vettem észre, csak ahogy hátulról megfogott, 41