Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

mert azt hitte, hogy még valami butaságot követek el, ha közbe nem lép. Ez a kis epizód csak pillanatok műve volt, úgyhogy talán hamarább is cselekedtem, mint gondolkoztam. Az én honfoglaló emberkém, ahogy kikerültünk az istállóból, erősen követelte a lakásunk kulcsát, és hogy ürítsem ki a lakást, mert az néki van kiutalva. Én pedig szintén követeltem, hogy mutassa meg azt a fránya kiutalást, hadd semmisítsem meg. Azt azonban ő sem gondolta, hogy olyan nagy ellenállásba ütközik, mint amilyet én és a falu lakossága tanúsított vele szemben. Említésre méltó, hogy hazaérkezésem után nagyapáméktól és a szomszédoktól a konyhahelyiséget berendeztem. Szereztem bele egy ágyat, asztalt, amolyan falusi lócát és két karosszéket. A sparhelt téglából volt beépítve, arról nem kellett gondoskodnom, és hogy nagyszüleimet a késő esti órákban ne'zavarjam, este hazajártam szállásra. Ezek szerint ahogy, úgy, de be volt bútorozva. Azt követelte az én szlovákom, hogy rakjam ki a cuccomat a lakásból. Én pedig egyre mondogattam, hogy rakd ki te! De ő erre nem vállalkozott, merthogy az én dolgaimhoz nem nyúlhat. „Majd jelenti csendőr!" kiabálta rossz magyarsággal. A hosszú civakodásra nemcsak a szomszédok figyeltek fel, hanem a falu távolabbi részéből is odasereglettek, és az odasereglett népek mellém állva folytatták a hangoskodást. Már estére járt az idő, amikor a drága honfoglalóm megunta a szájaskodást, és belátta, hogy ennyi néppel fölösleges vitáznia, s így elhagyta kiszemelt új otthonát. Két nap múlva nagyapáméknál éppen ebédemet fogyasztottam, amikor egy egyenruhás csendőr felőlem érdeklődik. Kérdezte, hogy én vagyok-e a szökevény, aki Csehországból elszökött, és otthagyta munkahelyét. Bocsánat, mondom, én hivatalosan vagyok itthon, mert akkor még érvényes volt a gazdám által adott kétheti szabadságom. Akkor még kb. három-négy napom lehetett, így bátran beszéltem, de akkortájt már egyeseket nagyon üldöztek a zsaruk, és bujdosniuk kellett előlük. Mivel az egyenruhás meggyőződött róla, hogy tényleg nem vagyok szökevény, elnézést kért, és másra terelte a szót. Követelte a lakás kulcsát a törvény nevében. Először megtagadtam a parancsát, és nem voltam hajlandó a kulcsot átadni. Később beláttam, hogy komolyan intézkedik, így kénytelen voltam a lakás kulcsát átadni. 42