Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Mécs László

s az égő csűrbe verte egy husánggal... Félelmetes volt, mint az ezeréves, keletről idetévedt ős Paraszt, hí végigszántott ezer őszt-tavaszt s leégett minden csűrje szörnyű lánggal... Aztán felállt a Tisza-Duna-tájon, midőn üszök lett kazla, fája, csűrje, káromkodott keserveset, nagyot s amit a vörös tűzvész meghagyott: a tűzbe dobta szívét, hogy ne fájjon... Harangöntők öröme Harangöntővel autózom. Ép dél van, a kicsiny falukban imára szólnak a harangok. „Ez ís, az ís az én harangom" ujjong a vén mester vidáman. Mint hogyha szólna: szívem vére vett formát fent a tornyok mélyén, vihart, halált, szerelmet kongat, ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent, mikkel telítve volt a vérem. Ez az igaz öröm: az élet! Amely harang nem zeng toronyban: halott harang, vásári lím-lom! Hazugság a művészi öncél s a műhely gőg: magunknak írní. Kí a tornyokba álmainkkal! Szívek, vallások nemzetek közt zenésítsék meg a sötétet, a förtelmes feketeséget s teremtsenek testvériséget! így szólok, míg az autó vágtat. ... Most hírtelen koromsötét lett, vad gondolat-vihar komorlík... ...tán nem ís autó ez a jármű: tán denevér egy látomásban... Suhogva szállunk a sötétben... S hogy hátra nézek, régi híres harangöntők ülnek mögöttem: 80