Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Mécs László

v. Aztán én ís úri módon kuttur-iskolába mentem. Újra több gond, több barázda a szülői homlok-renden... Papja mélyen megvetette, mert ruhája foltos, ócska s így beszélt a gazdasszonyhoz: Ah, a rongyos tanítócska. Nem bántotta borgőz, kártya, mégis volt egy szenvedélye: méhest épített a partos kertben, fent a meredélyre. Oda bujt el, ott pipázott napok hosszat, hetekhosszat: s mint szerelmes, nézte népét, méheít, kik mézet hoztak. Messzi tájak tarka szirma csalta dolgos, zengő népét: jöttek, mentek, énekeltek s mézzel tömték fészkük lépét. — És egy részét (vérző szívvel!) jaj, kiölte ősz határán: iskolába kellett mennünk s könyvet vett a méznek árán. És legyőzte a Nyomort, mert minden vágyát eltagadta... Kultur-kútjaít betömte gondok csörtető csapatja, könyveit rég nem forgatta s műveltsége csak lepergett... — Ám az iskolákban könyvek mézén hízott öt nagy gyermek... Minden szépségét lenyeste, hogy mibennünk kiviruljon. Lelke szirmait lerázta, hogy a harmat mind ránk hulljon... Ha földjébe vetett volna hejehujját, vad vigalma!, akkor most a lelkem volna dudvaverte durva parlag. Térdig jártam a tudásnak, művészetnek tarka rétjén, (mert egy éven alig egyszer-kétszer volt bor szűk ebédjén.) Szárnyam van, hogy szállni tudjak s még a multat is bejárom, (mert ő mindig földön csúszott és nyakában súlyos járom.) Nem tud Michel Angelóról, Raffaelről, Coreggíórój: de hogy én láthassam őket, most ís, őszen harcol, spórol. Szíve szépségek szígetje, hol Robínzon volt a Jóság... Versem vidd el minden szívhez, küzdő századunk hajósát! Most bocsásd meg nekem Testvér, hogy apámról énekeltem. Én a Tengerről daloltam, mely fölséges, mérhetetlen, melynek csöppje az apád ís! Az enyémet ismerem! Isten csókja minden csöppjén: minden jámbor emberen! 64