Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

IV. A történelem sodrában

A NAGYSZALÓKI-CSŰCS ÁLMA Valóban felhőt karcol a kezem, ha kinyújtom: itt állok a kopasz, vén, lomp Nagyszalóki-csúcson. Fülébe sótlan szélvész az ősdalt orgonázza, s gyilkos lavinák zúgnak, zord üstökét ha rázza. Szörny, roppant méretekben óriás, mint körötte a Gerlachfalvi-ciklopsz s Lomnic égvágó ökle. Hunyt, moh-benőtt szemének, ha egy kissé felállna, gleccserré fagyna össze csipás, kő-könnyes árja... De vágyterhesen, fojtva, komoran, mint a bús szén, álmodni kezdünk együtt, a Nagyszalóki-csúcs s én: Lent, térde közt, kihímzett nagy hómező-kötényén a fürdőhely-szegélyben fölvillan egy lob kék fény: s egy játék-házikóból és talpig feketébe maga a pártalan gyász: egy nő lép ki az éjbe, és mintha menekülne, a házból be a tájba, a völgyből a hegyekhez, az életből halálba, királylányosan, karcsún, hunyt szemmel, feje dacban, indul a hómezőnek a tátrai tavaszban 221