Tuczel Lajos: Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között

I. fejezet A kisebbségi helyzet kialakulásának és fejlődésének determinátságai

osztályrésze. Az új impérium a szlovákiai és kárpátaljai lakosok állampolgárságának megállapításánál - a békeszerződés intencióinak megfelelően - a régi magyar illetőségi jogból indult ki, amely az illetőség megszerzéséhez a négyévi helyben lakást és a lakott község terheihez való legalább egyszeri hozzájárulást kívánta meg. A trianoni békeszerződés és az 1920. évi 236. számú csehszlovák törvény a magyar illetőségi jog előírásainak szellemében úgy intézkedett, hogy a csehszlovák állampolgárságot mindazok automatikusan megkapják, akik 1910. január 1-én az új államhoz csatolt magyar területen illetőséggel bírtak. Ezt a viszonylagosan méltányos elintézést teljesen illuzórikussá tette a csehszlovák Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnak 1923-ban hozott jogmagyarázó döntvénye, amely az illetőség megszerzését - a hallgatólagos elnyerés elve alapján álló régi magyar joggyakorlattal ellentétben - visszamenőleg is csak akkor ismerte el, ha azért annak idején kifejezetten folyamodtak. Aki az írásban beadott vagy jegyzőkönyvileg rögzített folyamodást nem tudta igazolni, az csak további megnehezített feltételek igazolásával nyerhette el az állampolgárságot. A téves jogmagyarázat és az általa kialakított jogi labirintus nehézségei következtében nemcsak a visszamaradt közhivatalnokok, hanem a közönséges közalkalmazottak és a szabad pályán működő értelmiségiek közül is sokan hontalanokká váltak, és tömegesen a kiutasítás sorsára jutottak. 1926-ig - amikor az ún. Lex Dérer et Szent-Ivány

8 visszamenően hatálytalanította a közigazgatási bíróság döntvényét - a kiutasítottak és. önként eltávozottak száma a százezret is meghaladta. Ölvedi János szerint „1918 és 1921 között 101 977 magyar hagyta el Szlovenszkó és Kárpátalja területét"

9. A későbbi években ez a szám még jelentős mértékben nőtt. Szalatnai Rezső egy 1933-ban megjelent tanulmányában a következőket írja: „Weis István

1

0 adatai szerint százharmincezerre tehető azok száma, akik Szlovenszkó és Podkarpatská Rus mai területéről Magyarországra menekültek. Elsősorban állami közalkalmazottak, törvényhatósági, vasúti és más közszolgálati tisztviselő-alkalmazottak, akiknek valóban anyagi osztályfeltételt jelentett a magyar állameszméhez való feltétlen ragaszkodás."

1

1 Azt a veszteséget, amely a kisebbségi helyzetbe került magyar 15