Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Jarnó József: A forradalmár

A széphalmi kúrián Ferenc-napjának megünneplésére készülődtek. Sereg lelkes, fiatal iró gyűlt össze, a mester megünneplésére, aki sokat szenvedett életének félszáznál több esztendeje alatt, de aki mégis, egész életében, erős, dolgos munkása maradt a magyar irodalomnak. Az iró egyedül ült szobájában és a nyitott ablakon kibámult a kertbe. Az asztalán megkezdett munka hevert, — de ő ma nem tudott dolgozni. Szemei előtt a mult képei vibráltak s ő visszaképzelte magát a budai törvényszék tanácstermébe, hol másfél évtized előtt kimondták fejére a halált. Hét véres, bakóütötte fej kinlódott elő az emlékezetéből: Martinovits, Hajnóczy, Lackovits, Szentmarjay, Szolarcsik, Öz Pál... Újra hallotta a királyi főügyész kegyetlen szavát, a törvényszék elnökének monoton beszédét és Öz Pál dacos felcsattanását: — Nem kell kegyelem! Aztán a börtönt látta, a nedves, rideg zárkafalakat, melyek hét esztendőt zártak ki az életéből. Nagyon éltek ezek az emlékek, még a durvabeszédü porkolábok hangját is hallani vélte — Eszébe jutott a budai kisszoba, ahol annyi hites, lelkes fiatalember áldozta fel magát, hogy jobb jövőt váltson fajtája számára: ezeknek egy része halott, a többi még az osztrák börtönök lakója; Brünn, Kufstein, Graz... Milyen lelkes volt Szolarcsik Sándor, milyen szentliitü a fiatal öz Pál... Réghallott hangok zsongtak a fülében: az induló... Párisban ennek a hangja mellett győztek, a Vérmezőn csak temetési ének lehetett belőle... önfeledten dúdolni kezdett: — Allons enfants de la Patrie

... Kopogtatás riasztotta fel álmodozásaiból, — megriadt, mintha császári kopót sejtene az ajtó mögött. Az ajkai zavartan, tétován mondták a „tessék"-et. 49 4