Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Juhász Árpád: A lázadó megérkezik

— Parancsol? — és gyufát tartott elébe. — Köszönöm — mondta a nő és rágyújtott. A beszélgetésnek vége szakadt. A nő visszafordult az ablakhoz s meleg bodrokban eresztette bele a füstöt a kis szélbe, ami előbb megcsiklandozta a füst karikáit, majd gyors lehelettel szétszórta. A férfi is szivarra gyújtott. Féktelen türelmetlenség égett benne, zavaros kaotikus lázadás, senki és semmi, de mégis minden ellen. Talán a közelség hozta, ami alig jelentett most már száz kilométert a várostól, ahová először rohant vissza gyerekkora óta. Mintha a gyomrában is nehéz nyomás, vagy inkább nagy üresség lett volna. Furcsa, ideges, tolvaj érzés surrant belé nesztelenül és tágult egyre. Néha olyan volt, mintha mindez ki akarna ugrani belőle, egyetlen rángással föltépni a mellét és a ruháját. Aztán csendesen megenyhült kissé. Maga elé mosolygott. — Eh, mit. Nem kell nekem itt maradnom. Holnapután már el is utazhatom. De hirtelen megijedt. Nem emlékezett rá biztosan, de hátha hangosan mondta ki a szavakat? Szinte félve nézett a piroskabátos nőre, hallotta-e? A nő éppen utolsót szippantott a cigarettából, a végét kidobta az ablakon s anélkül, hogy a férfire nézett volna, bement a fülkéjébe. Murin Péter idegesen nézett utána. Egyedül maradt. Maga vitte le a táskáját. Kicsit beledobbant, mikor a piroskabátos nő előtte szállt le a vonatról. A kis állomáson rengeteg ember kavargott, bátyus szlovák parasztok, sokszoknyás asszonyok, göndör szakállú zsidók. A piroskabátos nő könnyen suhant át a tömegen, az állomáson tul átment az országutat másik oldalán szegélyező gyalogjáróra. Különös, furcsa áhítatot várt, ami el kell, hogy fogja, mikor először lép a kisváros utcáinak széles kockáira. Szent csodálatos áhitatot, vagy talán nem is azt, de valami döbbenetes érzést, robajló erejű, isteni érintést. 139