Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Juhász Árpád: A lázadó megérkezik

nagy, zugó harsanását a léleknek, ami megrepeszti a csönd szikláit és kiveti árnyékát az emlékezések retjeire. És semmi! Semmi... Egyetlen mozdulás se belül, mintha idegen városban járna, mert sokszor érkezett idegen városokba, aludt ismeretlen hotelek idegen ágyain távoli és céltalan vágyakkal s néha távoli és céltalan asszonyokkal, boldogan, boldogtalanul, ostobán és értelmesen. És most egyetlen moccanás se bévül. Csak halk, fáradt csodálkozás, hogy ez az. Ez a várva várt város, ahol gyerekkora, ifjúsága, szárnyai verték az élet első hullámcsapásait. Kissé közönyösen ment a rózsaszínű, meg sárga és kék házak között s nem is a városon, inkább önmagán csodálkozott, hogy hol volt az esze, mikor nagy dolgok bekövetkezésében hitt. — Te marha! És mosolygott, kényelmes, nem is derűs, csak nyugodt, biztos mosollyal. Ejnye, ejnye... Aztán eszébe jutott, hogy mégis igy jobb, mintha most az emlékek nagy dobja taktust verne a lelkén. Igy nyugodtan, kényelmesen besétálni a városkába, senki se tudja, ki ő, mit akar, meddig marad, mi a neve és hol született? Csak lépked, tekintete a házak függönyös ablakain mórikázik, lába alatt kopognak a széles kőkockák, mint mikor idegen látogató kopog az ajtón: bocsánatot kérek, tessék kinyitni, nem akarok zavarni, uram, csupán a titkaiba szeretnék belelátni És újra eszébe jutott hirtelen a piroskabátos nő is. Ej, mit, az egész város! Két-három lépést gyorsabban tett előre. A piros kabát már százötven méternyire virított előtte. Utána, gyorsan utána! Valakit meglökött. Észre se vette. Egy asszony két gyereket vezetet* kézenfogva, elállták az egész járdát. Murin Péter lebicsaklott a kocsiutra, ugy sietett a piroskabátos után Végre melléje ért. Akkor nyugodtan ment mellette. A piroskabátos nő ránézett. Murin Péter arcát elöntötte a vér. Megtörölte a homlokát, mintha nagyon melege lenne, pedig igazán nagyon melege volt. A nő nem nézett 140