Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Rácz Pál: Anyja fia

az istállót, ahol Karcsi kedvenc derese nyeritett a gazdája láttán. De amikor eljött az este, amikor a csillagok kiragyogtak az ég ablakain, a Karcsi gyermekarca lekomolyodott. Ember lett. Szemében valami idegen tekintet jelent meg. A nagy tornácon ülve nekifeledkezőn bámult ki olykor-olykor a juniusi sejtelmes estébe. Mintha várna valakit. Mintha öt várná valaki. Kezében megremegett a vizespohár, ahogy forrósodó ajkához emelte. A nagyasszony is megreszketett belül. Ott ült vele szemben a lámpa fénye alatt az asztalnál és belekémlelt a fiu szemébe. Hideget érzett, ahogy nézte. És szeretett volna felkiáltani: — Ne, ne!... Ne vegyétek el tőlem!... Hirtelen visszaemlékezett az eddigi estékre, amikor imazsámolyán térdelve kérdezte a legszentebb istenanyját: — Vájjon mit csinál most az én Karcsi fiam? És mintha most is a tornácra lengő esti szellő szájából hallaná a titokzatos feleletet... Karcsi nem vette észre, hogy szemébe kikönyökölt a szive. Valakit várón... Nagyokat hallgatva bámult ki a sötét park fái közé, majd felugorva, szenvedő szemmel fordult a nagyaszszonyhoz... — Mama! Fáradt vagyok, nagyon fáradt vagyok... A nagyasszony szomorúan ölelte meg a nagy fiut. —• Menjen a szobájába, Karcsi fiam és feküdjék le ... Azt hiszem, jól fog esni a pihenés itthon, a gyermeki emlékek között, a régi ágyban, az illatos levegőjű szobában ... No, ugy-e? ... _ Karcsi sápadt volt és a szeme belül égett. — Ugy lesz, mama!... Ugy lesz ... Jó éjszakát... Csókolom a kezedet... 114