Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Rácz Pál: Anyja fia

Elszórt néhány csókot az arcán, azzal bezárta maga után az ajtót. A nagyasszony beharapta az ajkát. Jól esett néki, hogy fáj. Ösztönös sejtés bujkált a szive körül. Valami veszély érzete kongatta meg lelkében a harangokat. Mintha mgi este elvesztett volna valamit... A szobájába ment és az imazsámolyra rogyott. Önkinzásos özvegységének ez volt az enyhülő helye. Tenyerébe fogta arcát és visszaidézte maga elé Karcsit. A fiát. Nem azt, aki délután oly gyermeki örömmel jött meg, hanem azt, aki az imént elbúcsúzott és elment tőle... Itt alszik a szomszéd szobában. — Jaj Istenem! — szakadt fel egy sóhajban a sebe. —- Egy idegen alszik ott... Az aki bement, már nem volt az én Karcsim... Másé volt... Kezét tördelve járta körül a hálószobát, majd felnyitotta az Íróasztal titkos fiókját. Azt, ahol a Karcsi anyás leveleit őrizgette. Nagy halmaz volt. Nyolc esztendő minden gyermeki szépsége. Alatta az eltemetett dohos ládika; az, amelyik egy régi, menyasszonyi szép szerelem emlékeit őrizgette. A nagyasszony felnyitotta. Mégegyszer végigtapogatott minden bohó kicsiséget. Nem is érezte, hogy már könnyei folydogálnak rá, a régi emlékekre. Ismételt búcsúzás volt ez ettől és mindentől, ami a szivnek jó ... Éjfélt kongott az ebédlő nagy ingaórája, mikor végre elhatározta magát. Óvatos léptekkel osont Karcsi szobájáig. Megnyomta a kilincset. Az ajtó nesztelenül nyilt ki. A nagyasszony kezében pislogó gyertyát a gyermeki emlékek ártatlan szellemei udvarolták körül. Belső viaskodással és remegéssel lépett mindig előbbre és előbbre. Egészen az ágyig... Karcsi mélyen aludt. Szőke fürtjei a homlokára estek. Mély lélegzése férfias volt. Sima, kemény arca a 115 8*