Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Simon Menyhért: Nem nyúlunk egymás keze felé (Vers)

SIMON MENYHÉRT: NEM NYÚLUNK EGYMÁS KEZE FELÉ Szellememet nem senyvesztheti el szürke kisváros, látkörömet nem zárhatják el a környező hegyek, kis létgondok nem húzhatnak le az Eszme-csucsokról: ha itt kellene meghalnom is észrevétlenül, meg nem ismerten, én végig élném az emberiség életének kvintesszenciáját. És hányan vagyunk igy szerte a vadságokkal tele Földön örök vártán álló emberek, kik a káosz minden jelenségére fájdalommal vagy hitsugárral reagálunk, kik próbáljuk fényesre csiszolni a lelkiismereteket az évezredes barbár megkopottságból, törődöttségből, érzéketlenségből — hányan vagyunk és mégis oly végtelenül kevesen ahoz, hogy az emberiséget kiragadjuk a lélekgyilkos sötétségből! Vagy talán nem is vagyunk kevesen, csak nem nyulunk egymás keze felé s nagyon ritkán hallatjuk tülekedés, létharc zajában elvesző, ember hangunkat, a Léi szavát, csak az erőszak, kaszt-uralom mindenhatóságától megrészeigültek fegyvercsörtetése, durva lármája akarja elhitetni velünk, hogy nagy messzeségek köde burkolja a megváltó kor eljöttét! Ó éppen elegen vagyunk már, nagy mindenséget felérző testivérek, kibonthatjuk napsugaras lobogónkat, amely minden szent eszme tetté váltásának áldott testvérrendjét hirdetve hirdeti — ne rettentsen bennünket elnyomók milliós hadserege, trösztök hatalma s a tömegek éretlensége, megalkuvása. Krisztus, Buddha csak egymagukban voltak, mégis uj utakat adtak százmillióknak, mély, egyszerű szavakkal, mert örök mégis csak a Szeretet, mert hatalom is csak a Szeretet — nyujtsuk hát ki kezünket, erősítsük meg teremtő hangunkat! 109