Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])
N. Jaczkó Olga: Gombák a tölgy alatt
Ehhez az illusztráláshoz nem kellett szöveg, azonnal megértették és felordítottak: — A kastélyhoz! A fiatal báró jött eléjük, nyugodtan kérdezte: — Mit kivánnak, emberek? — Mindenből jót és sokat! Kalácsot, pecsenyét, amit eddig csak az urak ettek! A fiatalember odaadatta nekik az éléstár, a pince kulcsát. Dobogva, sikongva özönlötték el a házat. A kintmaradtak egy idő múlva zúgolódni kezdtek, keveselték a zsákmányt, amit a bentlévők dobáltak ki nekik, a fosztogatás izgalmait is kivánták. Ekkor kinyilt egy emeleti ablak, a falu óriása kiemelte rajta a fiatal bárót; megrázta, hogy összecsörrentek mellén az érmek, inert még a tiszti zubbonya volt rajta. Aztán a nadrágtartójával ráhurkolta az ablak keresztfájára. A tömegből kivált egy férfi, gúnyosan tisztelgett előtte: — Vitéz hadnagy urnák alássan jelentem... — és mondott utána valami trágárságot, amin harsogva nevetett a nép. Csoba Janku volt az. A sápadt fiatalember azalatt hozzáfért a revolveréhez. A tömeg gyáva iramba lépett a fegyver láttára. Pedig nem nekik szánta. A hiábavalóságnak valami mondhatatlanul keserű, szégyenteljes érzése fogta el; ilyen csúf pocsolyává dagasztva látni a csukaszürke tömeget, mely olyan imponáló fegyelmet fejtett ki azelőtt egyetlen vezénylő szóra. Szájába tette a csövet és lőtt. —• —• — Az öreg Barsay most meg lehetett elégedve a falu mozgalmasságával. Autók töfögtek el a várdomb alatt, az orkesztrion ott zengett a réten, őrjöngve mulatott mellette három falu népe. V. Ez is elmúlt. Rövidesen és sok csalódással. A kilencfias disznókat fiastól hajtották vissza a gróf majorjába, a züllött, behorpasztott orkesztriont mint valami furcsa koporsót, saroglyán cipelték vissza a kastélyba. Aki 706