Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Előszó helyett. Költészet és korszerűség

Ä w amely - eredjen bárhonnan mocsárba fut. Onnan szakadtál, s indultál ide föl. Egy-egy jól rejtő fordulóban széthánytad arcaid. (Beszéd, emelkedőben) A „magány hetedik éjszakáján" Mikola Anikónál is oldódik a titok, amikor „a csend már élesebb a késnél", s a „nagy fehér köveknek emberarca lesz". János jelenéseinek kőkeménységét idézik a szavak: Látom az utolsó költőt, térdig süpped a föld sarába. Látom, ó, látom őt beszélni, beszél, mert mozog a szája. Pedig füvek még rendre nőnek, és lélegeznek a kertek, mégis utolsó ő, a költő, a fogcsikorgató eretnek. Látom őt befelé nőni a földbe, kit majd vakok és süketek temetnek. (Jelenések II) A szembenézés, a továbblépés igényét jelezte annak idején Tóth László Meneküléspróbák ja is: csak lépni kell lépni egyet nagy kitárulkozásaink felé lépni a vér felé a mozdulatlanná érlelő őszben vakok szemgödrében ha megszólal a hegedű Erre törekszik Kulcsár is, aki (kezdettől fogva) a valóság talaján állva vívódik az élet kicsi és nagy kérdéseivel, gondosan ügyel költői eszközeire s nyelvezete kifejező erejére. Első látásra rokonszenves az a lírai kép, amelyet keresetlen versvalóságai tárnak elénk. „Aranyló, déltáji időben" végzi a maga belső honfoglalását: 16