Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Előszó helyett. Költészet és korszerűség

Ä „tisztult Gondolat" új és új csatát nyerjen, s a két világrendszer félelmetes szembenállásában az emberi értelem és a haladás igéi, az értelmes élet igényei és szempontjai jussanak szóhoz. Hiszen kell-e bizonyítani - az emberi szó hitele, létjogosultsága talán soha nem volt annyira követelően szükségszerű, mint éppen most. Érthető hát, hogy az együttélés parancsának megvalósításában az írástudók felelőssége is minden eddiginél nagyobb. Hogyan hangzik hát - és milyen messzire - a csehszlovákiai magyar vox humana?! Ünneprontás nélkül kérdezzük ezt, hangsúlyozva a mérföldes léptekkel haladó történelemnek azt a realitását, hogy a proletárforradalmak kora - a szocializmus élő valósága - alapvetően átszínezte a világ költői térképét is. S talán nem érdektelen utalni arra sem, hogy a legnagyobbak, Majakovszkij, Brecht, Wolker, József Attila, Lorca, Arghezi, Nezval, Éluard, Radnóti, Illyés Gyula, Novomeský példája azt mutatja, az egész emberiség gondja ma nemcsak a politikusok, hanem a költők, írástudók - s a népek gondja. A mindent-kimondás igénye ezért sosem volt annyira sürgető, mint épp most, a hidrogénbomba, neutronbomba, cirkáló rakéták, biológiai és környezeti fegyverek s tenyésztő reaktorok korában, amikor „az emberiség egyetemes fenyegetettségéinek dilemmájával szemben a LENNI KELL! egyetemes parancsa mered az emberiségre. Ebben a helyzetben nem maradhat más választása a költőnek, mint hogy a költészet kőtábláiról megtanulja, újratanulja az írástudók felelősségét. Mert az írástudók árulása ma a lét, az Élet elárulását jelentené. Joggal mondja tehát Illyés Gyula, hogy: „Vége a könnyű játékoknak. Vége az üresjáratú groteszkeknek. De, vége az olcsó - hamis receptek korának is." S akárcsak ő, André Frénaud is a mélytudatot hívja a költő számára az ihlet útitársául. Végső soron azonban nemcsak a magyar irodalom, de a világirodalom is azt példázza: az igazán nagy művészeknek társadalmi tudatuk s történelmi érzékük diktálta műveiket, s nem a múló divat vagy a tiszavirág-életű különcködések. Hogy kihez s mihez legyen hűséges a költő?! Az anyanyelvéhez, a népközösséghez, a nemzethez, a civilizációhoz? - s hogy mi a szellem tisztessége? Költőt hívjunk segítségül, nem kisebbet, mint Juhász Ferencet: „Az igazi költészet: a pontos költészet! Pontosnak kell lennünk az ítéletben és fölvállalásban, a leírásban, megnevezésben, döntésben, választásban, elhatározásban, elhatárolásban, a léthez való hűségünkben ..." És ezt az utolsó félmondatot legszívesebben újra hangsúlyoznám, ez a szellem embere számára - korparancs. Csak azért, mert „a létezés diszharmónia-kötegeit harmóniaszövetté" kell varázsolni, hogy emberebb legyen az ember, s emberibb az emberiség. A teljes élet igényét s az emberiség békés jövőjét harsogó, kérő s követelő szavak ma a Mindenség horizontjára íródtak, onnan hir19