Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Előszó helyett. Költészet és korszerűség

Ä detik, hogy az ember méltó a szeretetre, az emberségre, megértésre, szépségre, boldogságra és boldogulásra, s - félelmetes fenyegetettsége miatt - legfőképpen a MEGMARADÁSRA! A „felkelt időből ösvényként ágazó árnyék" aligha múlhat másként, mint a véges létet s végtelent együtt látó költői hittel, hűséggel és felelősséggel. Dologgá válik élet árán szerelem, tisztaság, piszok. Szenesedem, a semmi vár rám: öledben serceg a titok. Kerengek kettős űrben, árván, s szülöm, mi benned hinni fog. (Tőzsér Árpád: Kettős űrben) A mai csehszlovákiai magyar költészet a maga sokszor kiszámíthatatlan teljesítőképességével is jobbára így értelmezi a korszerűséget. Az alkotók többsége tudatosítja, hogy a költészet vívmányai „nem fitogtatásra, nem díszelgésre vagy körbehordozásra" valók, hanem a világ harmónia-szövetének alakítására. Az élet mai harmóniája azonban elképzelhetetlen a múlt ismerete, őrző vigyázása nélkül. Aki szabad, nem fél hóhértól, őrtől, aki szabad, már mindent megtehet: kilépett már a szörnyű bűvös körből, ölelhet asszonyt, írhat verseket. Mindent tehet és mindent megbocsáthat, csak egyet nem - nem felejthet soha. (Rácz Olivér: A szombathelyi politikai fogház balladája) Történelmünk, amely nemcsak egymás tiszteletére tanított, hanem rút, becstelen módon az árokásás mesterségére is, korparanccsá tette népeink számára, hogy a szellem erkölcsét az emberség, a tisztelet és megbecsülés kölcsönössége jellemezze. Hogy a népek között hidak épüljenek és ne árkok. Hogy a híd igazáról s az összefogás erejéről dalolhasson a költő : Arról, hogy immár minden végeken barát fogjon szoros kezet velünk, s arról, hogy többé soha ne legyen hazárd játékok tétje nemzetünk. 20