Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)
Előszó helyett. Költészet és korszerűség
M Az elmondottakban csupán jelezni próbáltuk a fejlődés egyes állomásait, nemzedékek indulását, anélkül hogy teljesebb képet akartunk volna adni. Őszintén szólva ez nem is lehetett célunk. A kérdés mégis izgató, válaszra érdemes. Azt kell mindenekelőtt előrebocsátanunk, hogy a harmadvirágzás költészete három, sőt már a negyedik nemzedék jelentkezésével sokrétűbbé, színesebbé s minőségileg és mennyiségileg gazdagabbá vált. Jelentősen tágult líránk színképe, s a sajátos költői egyéniségektől és ars poeticáktól függetlenül az egészséges integrálódás ma már kellő színvonalra emelte költészetünket. A szocializmus valósága s a hatások azonossága ebben éppúgy szerepet játszott, mint a magyar irodalom páratlan hagyományai. A mi esetünkben elsősorban Ady és József Attila, valamint a Nyugat-nemzedék, illetve a kortárs költészet mai nagyjai, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Tandon Dezső, Weöres Sándor, illetve a kortárs szlovák és cseh líra élen járó képviselői, Válek, Rúfus, Holan hatottak. Igaz, csúcsművekkel, csúcsteljesítményekkel ma sem dicsekedhetünk - ezt prózánkról vagy drámánkról sem állíthatjuk -, azt azonban teljes joggal elmondhatjuk: líránk magára talált, élő organizmus. S miként az irodalom egészéről, róla is elmondhatjuk, önismeretével a felnőttkorba jutott, abba az időszakba, amikor szinte elkerülhetetlen a számvetés és az összegezés. Az összegezés, számvetés során azonban egyfajta hiányérzetre is magyarázatot kell keresnünk. Nevezetesen arra, mi az oka annak, hogy az élet mai sorskérdéseire irodalmunk jobbára megkésve válaszol. Kezdetben volt a líra... A felszabadulás ígéreteként 1944 karácsonyán így szólt a költői üzenet: Most jő a nagy tánc: már omlik a hegy, a hógörgeteg tör-zúz, dúl s vadul. Félre ! Vesszen a bűnös !... Mink alant kiássuk egymást majd a hó alul. A vér csak vért nyer. Most: túlélni kell! S győz még bennünk - tisztult Gondolat! A gyerek is akkor lesz anyjáé, Ha testéből testként kiszakad. (Győr y Dezső: Pozsonyi barátaimnak) És valóban kiástak minket nemcsak a barna téboly poklából, hanem a szlovákiai magyar vox humanára szakadt oktalan bűnhődtetés esztendejei alól is. A tánc, az igazi, csak ezután kezdődhetett. De a táncnak nincs vége! Az emberiség nemcsak a szocializmus világrendszerré válása korszakába jutott, hanem veszélyeztetettsége olyan fokára is, amilyenre még nem volt példa a történelem folyamán. Mit tesz, mit tehet a csehszlovákiai magyar költő, hogy a 18