Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Bábi Tibor - A szél dicsérete

dicsérete Nézd, a fák ág-boga aramyló rüggyel ötvözött, a határtalan ég s álmodó, párás föld között eláradt már a nap. A hajlott hátú dombokon ott legel már a szél, csintalan, ifjú rokonom, ki fürge, s úgy csapong, akár a duhaj képzelet. Már csak őt kedvelem: könnyű öcsém, a friss szelet, ki nem tanulta meg, mit szabad, és mit nem szabad. Bátor ő, s a titkos gondolatnál is szabadabb; ilyen, mert ő a szél - kamasz, ki mindent megtehet. Kacagva elsurran határ, finánc és vám felett, nem szlovák, nem magyar, másnak se vallja ő magát; kedveli a napot, a hűvös, csendes éjszakát: nappal is, éjjel is egyre száll súgó szárnyakon, kéményen bedudál, kocog az alvó ablakon: „Hé-hahó, emberek! Itt vagyok én, a szél, a szél! ..." S újra száll, egyre száll, s otthon van, bármi tájat ér. Felhőt hajt, esőt visz. Virágot, vetést, fát nevel. Fúj, füttyög, dúdolgat, csintalan szoknyát megemel, s elbokázik, mire a kis menyecske felsikolt, hogy: jaj! Hogy: baj! Szegény, pedig hát nem is férfi volt. . . Száll, száll, mert ő a szél; száll, száll, és el nem foghatod, ha ficsúr vagy, hipp-hopp, lerántja cifra kalapod, mire észbe kapnál, ott kuncog már egy ág hegyén. Ilyen, mert ő a szél. Úgy bizony! Tréfás víg legény. Egy perc, és újra száll, nem bánja kalap, nem kalap, zászlókat lobogtat szárnyaló, piros nap alatt. Állhat elébe gát, folyam, tenger vagy szakadék, száll, száll mert ő a szél, s határtalan a föld s az ég! . . . (Vándormadár, 1960) 140