Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

í — Kiről beszél, apa? — szakította őt félbe idegesen Jani. — Hogy kiről? Hát erről a mi kis vendégünkről, ni. Boriskáról... Nem igaz, nem rólam beszélt, hanem Gsiriről. Ha rólam beszél, nem fátyolozódik el a hangja, és a szeme sem csillog olyan gyanúsan. És a szöveg — ugyebár —, ő is észrevette ... Módosított rögtön. — A szülői szeretet, ha nem is nyilvánul meg mindig észrevehető formában, mindenütt jelen van. A napi munkától fáradt ember tekintetében, a kenyér után való hajsza verítékében, a felelősségtudatban, a figyelmeztető szóban. — Nem volt érdekes. Mintha apámat hallottam volna. Sajátságos, hogy a szülői szekta mennyire megilletődik egymás áldozatkészségétől. Jani is észrevette, hogy félresiklik a szózat, mihelyt rám gondol a bácsi, és nem a lányára. Átvette hát az üdvözlést, de a bácsi hangihordozását is. — Bizony, 'bizony, kedves lányka, a szülői ház pehellyel bélelt fészek. Annyi benne a tollú, hogy a madárka el sem fér már benne, tehát kipottyan. A bácsi felkapta a fejét, a néni is meghökkent. Jani észrevette. — Helyesbítek .. . Nem kipottyan, hanem kiröppen. — Kérlek, Jani, fékezd magad — intette őt rendre Csiri mamája. A bácsi dühbe gurult. — Cinikus fráter ... — Igen, tudom, mindenki cinikus, aki meg meri mondani az igazat. — Én a te igazadat kéjből megkontrázom — így a bácsi. — El is tetszik veszíteni a partit. A néni magyarázni kezdte: — Tudod, lányom, arról van szó, Jani nem akarta, hogy Csiri esküvő előtt elutazzon. Esküvő után viszont... de hiszen érted. — Neim értem — válaszoltam. — Hát persze hogy nem érti. Nem is lehet ezt ép észszel felfogni — kiabált Jani. 97