Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

A szülők rácsodálkoztak. — Pedig milyen egyszerű: te bevonulsz. Amíg leszerelsz, eltelik három év ... — Éppen ezért kellett volna előbb megesküdnünk. Mielőtt bevonulok, és mielőtt elutazik. — A házasélet kötöttség, elvonja a figyelmet a tanulásról. — És a gólya is megjöhet — ez persze anyai közbeszólás volt. — Manapság az ilyesmi már nem probléma. — Kár a szóért — emelte a hangját Csiri papája. — Így helyes, ahogy történt. Megmondtam ezerszer. Azt akarom, hogy a lányom kész emberként lépjen az életbe... — Erzsike kész ember! — Jani következetesen Erzsinek nevezte Csirit. — Aki anyagilag irá van utalva a szüleire, az nem kész ember. — Elhelyezkedett volna a tévében. Elintéztem. Távúton tanult volna, mint más. — De édeseim, kár most már ezen vitatkozni. Túl vagyunk rajta ... — békített a néni. Jani láthatólag más véleményen volt. Én is. — Egy év nem örökkévalóság — mondottam —, fél lábon is ki lehet bírni. Jani felugrott. — Számomra örökkévalóság, ha tudni akarja. Örökkévalóság ! — Ha az ember igazán szeret valakit... A fiú rám nézett, tekintetétől ajkamra fagyott a szó. — Nem magamról beszélek — mondta végül. — Én magamért jótállok. — Az én lányomat pedig ne féltsd! Nem úgy neveltük, hogy félteni kelljen. Jani legyintett, önkéntelen mozdulat volt, de nagyon kifejező. Azt jelentette: Ó, szent együgyűség! Csiri szülei is így értelmezték. A bácsi felkapta a fejét. — Kikérem magamnak, hogy tiszteletlenül beszélj a lányomról ! 98