Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

tanított meg senki? Olyasmire nem volt utalás a bezzegek között, hogy mi a teendő, ha valaki hátba támad vagy szembe köp. (Persze csak képletesen.) És azt se árulták el családom okosai, hogy a fiatalság eredendő bűn. Különösen, ha női nemhez tartozik az ember. Legfeljebb férfiak szokták megbocsátani. Még szerencse... azaz, mit is beszélek? Nincsen szerencse! Pedagógiai tétel van, amelyből most államvizsgára készülök. „A család miniatűr kollektíva, alapul szolgál a szélesebb kollektíva, a társadalmi rend monumentális építményéhez. Ha az alap nem teherbíró, összeroppan a rárakódó felelősség alatt..." Igen, azért vagyok most itt, hogy betekintést nyerjek a legmélyebb mélységekbe — de mintha két malomkő közé kerültem volna, őrlődöm egy-egy aktacsomó és a saját emlékeim között. Huszadik évemet töltöttem be azon a napon, amikor apám levette rólam a kezét. Azt mondta, most lásd, hogyan boldogulsz nélkülem. Annyit azért megtett — ezzel tartozott a „beosztásának" —, hajlandó volt még egyszer, utoljára kihúzni a csávából. Elintézte, hogy „saját kérelmemre" távozhattam az iskolából, és térhettem arra az útra, amelyet számomra kijelölt. Hogy elérkezem-e valahová ezen az úton, csakis rajtam múlik, figyelmeztetett, azután megkérte régi barátját, volt iskolatársát, aki az ország másik végében körzeti orvosként tevékenykedett, „hasson oda", hogy valamelyik falusi iskolában elhelyezkedjem, és távúton folytathassam tanulmányaimat. A bácsi „oda hatott"! Nem volt könnyű, sokan vártak kinevezésre, legtöbbjük összeköttetéssel is rendelkezett, viszonzásul csupán azt a csekélységet kívánta, apám „nézzen körül", hátha sikerül saját Osiri nevezetű lányát egy angliai tanulmányútra beprotezsálni. (Csiri angol—francia szakos.) Apám „körülnézett", mit meg nem tesz az ember egy testi-lelki iskolatárs kedvéért (különösen, ha a dogmatikus időkben kissé elhanyagolta), és miután sikerült ekképp köl91