Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

'bátrabban ismétlem a hazugságot: Nem volt velünk senki. Csak én és anyuci voltunk... Anyám megcsókol, visszafektet az ágyba. Apáim üresen néz a levegőbe ... Nem értem, nem értem, miért hazudtam akkor! Senki sem mondta, hogy hazudnom kell, de én megéreztem! Azt mondtam, amit kellett. Talán azért, mert már előbb sokszor hallottam: „Ezt nem mondjuk meg apunak", „Ezt nem áruljuk el apunak", „Ezt nem kell apunak tudni". Sok mindent nem kellett akkoriban apunak tudni. Miért nem jutott eddig soha ilyesmi az eszembe? Elfelejtettem. Egyszerűen elfelejtettem, mint azt, hogy „Az éj álarca eltakarja arcom ..." Érdekes, a halál árnyékában mennyi minden tér vissza az ember tudata alól. Mennyi hazugságom világít hirtelen fényszóróként. Felnagyulnak apám szavai: Én is hibás vagyok ... így kezdődött... Ezt nem bírtam elviselni.. . Ö se! Én sem! Senki! És mi minden történhetett addig, amíg anyám körmei a húsomba vájtak, amíg megtanultam mindig azt mondani, amit kell. Ivánt is becsaptam. Anyukám szolgálatban van... Az öregek nagyon tudnak szeretni... Nem úgy, mint ő ... mint én ... mint te... mint ő .. . ő . . . búg a telefon . . . ő . . . ő... ő... ő... anyu nem jelentkezik... nem jelentkezik ... Iván ajka a számon... a telefon ... a telefon . . . Nem a telefon búgott, hanem a mentőautó szirénája. Ez volt a cirkusz. Azért volt cirkusz, mert nem haltam meg. Ha meghaltam volna, temetés lett volna. Nem haltam meg, tehát csak cirkusz volt. — Mikor azt a cirkuszt megrendezted — mondja azóta Anna mama. Anyámmal csak akkor közölték, amikor már túl voltam a veszélyen, azért nem jöhetett el az „előadásra". Ártott volna az állapotának. — Hogy tehettél ilyet? Nem gondoltál rám? Hány éjszakámat áldoztam fel miattad? 77