Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

menni, de sajnos, nem tudtuk, hol laknak. De voltunk az intézetben meg a rendőrségen ... Gyurika elgondolkodott: — A rendőrségen is voltak? — Természetesen! Első útja ilyenkor odavezet az embernek. Bejelentést tesz. — Gyurika hallgatott. Láttam, roppant mód tetszik neki, hogy ilyen érdekes személyiség lett, de az is eszébe jutott, mennyire megnehezítettük jövőbeli helyzetét. — Személyleírást is adtak rólam? -— Természetesen! — De ha más ruhát veszek fel, akkor nem érvényes a személyleírás. Már ismertem az esze járását. — Jelentenünk kell, hogy megkerültél, nehogy felesleges kutatással töltsék az idejüket, és ha megint elfutsz, újra megadjuk a személyleírásodat, meg azt is, milyen ruhát viseltél. De nem hiszem, hogy megtennéd! Miért is tennéd, Gyurika? A fiú felsóhajtott, ritkán ér sóhajtás annyira a szívemig, mint az övé. Mikor ezen is túl volt, azt kérdezte: — Most mit csinálunk? (Ha én azt tudnám!) — Mindenesetre kitakarítunk. — Én nem tudok takarítani. — Mit tudsz csinálni? — Le tudok menni tejért. (A kis huncut.) •—• Tejre nincs szükségem — válaszoltam. — Meg aztán amúgy is lemegyünk később együtt, de a lakás területén belül azt tehetsz, amit akarsz. Gyurika abban lelte kedvét, hogy leköpdösött az erkélyről, s mikor ezt a ténykedését leállítottam, újságpapírt kért, repülőt csinált belőle, meggyújtotta, és égő Iljusinokat eregetett a világba. Ettől a kedvtelésétől is eltanácsoltam, akkor nyújtózni kezdett, ásítani — unatkozni. Ez azonban inkább őt idegesítette, mint engem. Végül is kirukkolt 314