Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Felültem az ágyban, és csodálkoztam, hogy még nem vagyok halott. — Otthagyná a te j jel-mézzel folyó Kánaánt? — A boldogság ott sem csepeg a vízcsapokból. •— Már megbocsáss! Van állása, lakása, folyószámlája... — Nincsenek barátai! Egyedül van! — Nem ajánlotta fel, hogy menj ki vele? Karriert csinálhatnál! Jani dühös lett. — És mit csináljak veled? Küldjelek vissza a feladónak? Buta vagy, nagyon buta! — kiabálta, és vetkőzni kezdett. Szinte tépte, szaggatta magáról a ruhát. Kajáról, vízözönről több szó sem esett... Elment az étvágyunk, a kedvünk is. Én sem ettem dél óta, csak a süteményt meg a fagyit. Sokáig feküdtünk mozdulatlanul egymás mellett, az elhangzott szavak jelentőségét boncolgattuk. Szerettem volna tudni, mennyit hallgatott el előttem. Hogy ő mire gondolt, azt nem tudhattam. Aludt. Át kellett hajolnom a testén, hogy az olvasólámpát eloltsam. Bármennyire terhemre volt a mozdulat, meg kellett tennem, mert teljes sötétséget akartam. Mozdulatomtól felébredt, vagy csak megjátszotta, hogy ébredezik. Semmit sem hittem el neki. A sóhajtozásának sem hittem, lehelete arról árulkodott, hogy ivott... — Te italosan vezettél? — kérdeztem. — Csak két hosszúlépést dobtam be az ő kedvükért. Tiszta fejre van holnap szükségem. Ébressz fel, fél nyolckor indulunk. — De hiszen ... •— Péter megbetegedett. Helyette megyek. Nagy szünetet tartottam, alig mertem megkockáztatni. — És hová mentek? — A Tátrába — mondta, és hátat fordított. Pillanatok múlva aludt. Ügy látszik, megviselte a nap. És Gyurikáról nem is beszélgettünk. Ezután már hiába akartam a sötétséghez menekülni. Odakint derengett, percről percre éberebb lettem. Lekászálódtam közös fekhelyünkről, óvatosan átléptem a testén, 310