Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

papucsot, pongyolát vettem magamra, kimentem az erkélyre. Nem volt ott látnivaló. Félig felásott telkek, egy épülőfélben levő ház, hullámos műanyag tető, alatta szemetes kukák... Hosszú, tarka kocsisor... De a távolban már bontakoztak ködruhájukból a hegyek, és valahol egy vonat fütyült... összerázkódtam, hideg volt, visszamentem abba a szobába, amelyikben Gyurika aludt, egymáshoz toltam két fotelt, előszedtem egy takarót, néhány díványpárna is akadt, bevettem két altatót, lefeküdtem, illetve elhelyezkedtem rögtönzött fekhelyemen, s behunytam a szemem. Vártam, hogy jöjjön az álom! De lehet, azt reméltem, hogy reggelig megáll az égen a nap! A nap nem állt meg az égen, de valaki állt mellettem. Gyurika! — Maga miért alszik itt? — kérdezte. — Jani bácsi fáradtan jött haza, nem akartam zavarni... — Az én apukám is mindig fáradtan jön haza, de akkor anyu veszekszik. Kis ideig hallgatott. — Kimehetek az erkélyre? — kérdezte végül, — Nem aludnál még egy kicsit? — Akkor elkésem az iskolából. — Elkészültél a házi feladattal? Gyurika gondolkodás nélkül hazudott. — Mára nem volt lecke. Nem volt kedvem vitázni, elhittem. — Tudod mit? — fordultam feléje. — Ma nem mégy iskolába. Majd én igazollak. Feküdj vissza, és próbálj aludni. Gyurikát az alvás nem érdekelte, a szabadság annál inkább. — Maga igazol? — Igen ... Nem volt kedve ellen, mégis gondterhelten csüggesztette le a buksiját. — Mit fogok itt egész nap csinálni? — Eljössz velem az intézetbe, csak úgy... mint vendég. Körülnézel. — Már voltam ott. 311