Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Időzített boldogság
— Nem akarok hazamenni — suttogta. — Hanem? Mit akarsz? Gyurika a csendesnél is csendesebben válaszolt: — Éhes vagyok. — Gyere fel hozzám, kapsz enni. — Megvárom, amíg anyu elmegy. — Anyu nem megy el, amíg meg nem talál téged! Gyurika kis ideig gondolkodott. — És ha sohase talál meg? — Miért ne találna meg, amikor megvagy?! — És ha megint elszökök? — Miért szöknél el megint? — Csak. Mert akarok. Az intézetből is elszökök, hiába visz oda ... Ekkor kigyúlt a villany a lépcsőházban, a fényben megjelent Nina, Gyurika észrevette, és le akarta fejteni a kezemet a csuklójáról, de én görcsösen szorítottam. Nina magához akarta ölelni, a fiú félreértette a mozdulatot, és szabadon maradt karját védekezően emelte az arca elé. Ez a mozdulat — láttam — Nina szívébe nyilallt, ő a fiát szeretni akarta, az pedig úgy pislogott rá felemelt karja mögül, mint egy riadt állatka. Szeme fehérje villogott a félhomályban. Nina meghökkent. — Gyurikám ... Hiszen én nem akarlak bántani... Gyurika rám nézett. — Hát persze hogy nem akar téged senki bántani — simogattam meg a fejét, mire ő: — Apu is itt van? — Apu nem tud semmiről. Nem is mondjuk meg neki. Tudod, hogy milyen, mindjárt begerjed. Szerettem volna Ninába fojtani a szót. Megint többet beszél a szükségesnél. — Hogy mit közlünk apuval, és mit nem, azt eldöntjük odafent. Itt nem rendezünk értekezletet. Valamennyit mindenesetre tudomására adunk, hogy milyen formában, azt meg kell beszélnünk. Gyurika nálam alszik, ebben nincs semmi kivetnivaló, meghívtam, és kész! Előfordulhat. Al301