Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

szunk rá egyet, s lehet, hogy álmunkban eszünkbe jut valamiféle megoldás... Velem gyakran fordul elő, álmomban gyakran jutnak eszembe okos megoldások. Ez ellen sem Ninának, sem a fiának nem volt ellenvetése. Bízzuk magunkat az álmainkra. Bizonyára alig várták, hogy ágyba kerüljenek. Megerőltető, rendkívüli nap volt mögöttük. Nina aránylag hamar megnyugodott, és perceken belül a régi lett, csak a kisestélyi hiányzott róla. Amíg én harapnivalót készítettem a gyereke számára, addig ő nyaltafalta a fiút, s amikor a fiú nekiesett az ennivalónak, előszedte a sminkdobozát, és igyekezett eltüntetni arcáról a gondolkodás nyomait. Hála a testszínű masszának, tökéletesen sikerült. A telefonhoz lépett ós tárcsázott, a szám jelentkezett, a beszélgetés két igenből állott. Annál bőbeszédűbben búcsúzkodott tőlünk. — Viseld magad jól! — intette a fiát. — Ne halljak rád panaszt, ami volt, azt elfelejtjük, új életet kezdünk. Reggel érted jövök, hozok neked tiszta holmit, fölösleges, hogy apád ilyen állapotban lásson, mert akkor mindenre rájön. A fogad mosd meg, ha nincs Bori néniéknél tartalék fogkefe, legalább öblítsd ki a szád, és a lábadat se felejtsd el megsúrolni. Na, mi az? Nincs mondanivalód a számomra? Remélem, reggelig megjön a hangod és az eszed is. Legfőbb ideje lenne... Azután elmegyünk öregmamához, ő is aggódik érted. Amit beszél, azzal nem kell törődni, nem gondolja ő komolyan, amit mond, hiszen ismered. Csaó! Újra megcsókolta Gyurikát, azután felém fordult: — Miattad hagyom itt. Jobb lesz, ha nem maradsz egyedül. Én már ismerem, hogy milyen érzés ez... Hát akkor holnap reggel... Elfelejtettem neki megköszönni, amit értem tett, hogy nálam hagyta a fiát, de újra gyűlöltem, sokkal jobban, mint valaha. — Csaó! — kiáltott fel még egyszer az utcáról Nina, azután már csak egy pici piros pont látszott a kocsiból és az egész problémából. 302