Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

azokat csak meghallgatom, de nem szívlelem meg. Nem jutok tovább a fogadkozásoknál. Valószínűleg hiba történt a nevelésem körül... Bár hát arról sem vagyok meggyőződve, hogy bennem van a hiba. Talán ha egyszer igazán szeretnék valakit a saját személyemen kívül, de én ilyen mindent áthidaló érzésekre képtelen vagyok. Ha elképzelem, hogy léteznek nők, akik egyetlenegy boldogtalan szerelemben felperzselődnek, mint te ... Te vagy ilyen ... Ránéztem! Miért mondja ezt? Tényleg gondolkodik, vagy csupán az ösztönével hibáz rá bizonyos dolgokra?... — Ilyen nőknek való az anyaság. Én nem vagyok anyatípus. Az, amit a szülés pillanatában éreztem, nem és nem akar megismétlődni. Nem vagyok képes egész életemet szinkronba hozni azzal a pár órával... Pontosan tudom, miikor mit kellene tennem, mi a helyes, bizonyos helyzetekre miként kellene reagálnom, és rendszerint pont az ellenkezőjét teszem. — De miért? Ha tudod ... — Világos! Ilyen vagyok. Sajnos! Ekkor félbemaradtak a Nina fejtegetései, melyek kezdtek érdekesek és tanulságosak lenni számomra. Motorzúgás hallatszott az utcáról, úgy rémlett, kocsi áll meg a házunk előtt, de csupán felizgatott képzeletem játéka volt. Mégis... valamit észrevettem. Nina kocsija körül motozott valaki. Ki akarta nyitni az ajtót, bekukucskált az ablakon, letelepedett a sárhányóra. Kockás inget viselt, apró emberke... Gyurika! Akkor hát ő neszezett a kukák körül is, én meg bezártam az orra előtt a kaput. Lerohantam az utcára. Összerezzent, amikor megszólítottam, és futni akart, de a karjánál fogva erősen tartottam. Maszatos volt, sápadt, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy kétségbeesett. Mikor látta, hogy hiábavaló a szabadulási kísérlete, idegesen motyogta: — Ne mondja meg, hogy itt vagyok! Lehajoltam hozzá, és minden részvétem a hangomba sűrítettem : — Gyurika, anyukád kétségbe van esve miattad. 300