Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Egy gyerek szaladt át az úttesten, szerencsére idejében fékeztem, a kocsi megcsúszott. Nina megragadta a karom. — így, látod, éppen így történt! — Micsoda? — Akkor... a mi gyerekünkkel. Sírni kezdett. Megsajnáltam. — Ne izgasd fel magad, Nina. Inkább hiszek neked. Kérlek ... Fogadjuk meg, hogy nem beszélünk többet róla. Hogy bízunk egymásban. Fogadjuk meg, Nina! Könnyek között válaszolta: — Ez nem csupán fogadalom kérdése. — De igen! Amennyiben nem merültünk el túlságosan valami másba. — Erről van szó! Látod, én elmondtam mindent. Nincs több! Ültem a fiunk ágya mellett, volt időm végigjárni gondolatban az életemet. Nem túlságosan hosszú út... Azon a napon voltam húszéves ... Megérkeztünk Brünnbe. Nináról lekopott minden magára erőszakolt nagyképűség. Én is ellenőriztem viselt dolgaimat. — Tudod mit? Zárjuk le az eddigi fejezetet. Kezdjünk el mindent elölről, mintha csak most indulnánk. Azzal az előnnyel, hogy van egy gyerekünk... Elmondtunk egymásnak mindent, egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel ... Megérkeztünk a Continentalhoz, kiszálltunk, megebédeltünk, felhívtuk a gyereket, de nem kaptuk a telefonhoz, azt mondták, fölöslegesen izgatná a várakozás, vásároltunk neki valamit, és folytattuk a utat. Látszólag teljes egyetértésben. Csak Brünn után, amikor már kikerültünk a forgalomból, akkor kért meg Nina, hogy beszéljek a „nőmről". így mondta: a „nőd"! Idegen volt számomra a fogalmazás. Lizzie annyira nem volt az, amit idehaza általában így neveznek: a nőd! Idézőjelek közt szokták kimondani. Feltétlenül meg kellett védenem. Kissé hevesebben sikerült, mint ahogyan szándékomban volt, a hangomban türelmetlenség rezgett: — Lizzie nem „egy nő!" — Csak ennyit mondtam, de 272