Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Apám ekkor már egy libaszárnyat szopogatott. — Ügy ízleld ezt az ételt, lányom, 'hogy a ludat Mari nagyi tömte saját kezével kint a balkonon. — Gizi nagyanyád nem töm ludat, ugye? — kérdezte Anna mama. — ő nagyságos asszony. — Az is volt világéletében — adta a jól informál tat Mari nagyi. — Nekünk nincs balkonunk — nyögtem ki nagy nehezen, mert torkomban a gombóc kezdett cseppfolyóssá válni, és felszívódott az orromba. Elővettem a zsebkendőmet, mire apám felfigyelt. — No, mi az? Csak nem pityeregsz? — Bőg, szavamra mondom, bőg — ájuldozott meglepetésében Anna mama. — Mintha bántotta volna valaki! — Az anyja után rí — találta fején a szeget nagyi. — Az után pedig ne ríjon, mert az a szeretőjével szórakozik ilyenkor. Felugrottam. Villám csörömpölve hullt a tányérra. Én ugyan ki nem állhatom Pali bácsit, de anyámat ne pocskondiázzák előttem! Anyám feláldozta magát értem! Apám mintha olvasott volna a lelkemben. Az asztalra csapott. — Elég legyen! Anyád után ne sírj, annyiszor láthatod, ahányszor akarod. Már holnap elmegyünk hozzá a ruháidért. — Még neki áll feljebb. Ahelyett, hogy örülne! Ide vettük... Apám szeme akkor már vészjóslón csillogott, s fojtott hangon csak ennyit morgott: — Ne csináljatok cirkuszt! Boris, ülj le és egyél! Nekem már egész idő alatt furdalta az oldalamat az a Boris. Odahaza anyáimnál Barikának hívtak, meg Borikának, Babusnak, Babának, Böbének és Birinek... Ezek meg folyton Boris ide meg Boris oda... mintha egy tehenet terelgettek volna. Azért sem ültem le! — Vacsora után bekapcsoljuk a televíziót — biztatgatott apám. Anna mama megkontrázta. 26