Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Mozijegyünk van. Moziba megyünk. — A gyerekek ... — Bandi tanulni fog, Natasa lefekszik. Balettvizsgára készül. — Az más — visszakozott készséggel apám. — Ha tanulni kell, az más! Akkor természetesen nem lehet. Akkor velünk jön Boris a moziba. — Csak két jegyet vettem, de az nem baj! Én itthon maradhatok! Apám nem hagyta magát. Olyan volt ez, mint valami pingpongmérkőzés. — Még csak az kell, hogy te is rázendíts! — Űgyis tudom, hogy ebben a házban ezután hallgass a nevem. — Ha még egy szót szólsz, veszem a kabátom és megyek. — Azután téged is szállítsanak részegen a kórháziba! — Rád borítom az asztalt — kiabálta apám, és kirúgta maga alól a széket. Anna mama hisztérikus zokogásban tört ki, berohant a hálószobába. Natasa utána, én pedig elhatároztam, hogy az első alkalmas pillanatban olajra lépek. Csak ifjabb Jurik vigyorgott elégedetten, miközben tömte magába a vacsorát. — Tönkremegy ez a drága étel — sopánkodott Mari nagyi — Legalább te egyél — kínálgatott —, te ehetsz! Neked nincs bajod. így van ez bizony, a jóisten ad, ami szükséges, a keserűséget az ember egyedül keresi hozzá... —• Fenét! A baj az ördögtől jön — bökte ki apám. Persze hithű ateista lévén ezt nem gondolta komolyan, de Mari nagyi úgy vette. — Igazad lehet — mondta. — Istentől ilyesmi nem jöhet — és felém villogott a tekintete. — Már maga is kezdi, aki árvaságban nőtt fel? Legalább maga lehetne hozzá jó szívvel... — Nem árva ő. Van anyja, nagyanyja is... Nagyságos asszony! — Nem anya az, aki így neveli a gyerekét. Szerintem az csak egy ... 27